Milyen esélyei lehetnek az ökopolitikának az új hidegháború korszakában? Védhető-e a zöld álláspont veszélyhelyzetben, és eljuttatható-e az ökológiai gondolat a nagyközönséghez, amikor a katasztrófa ígérete helyett mindenki a fenyegető aktualitásokkal foglalkozik? Erre keresték a választ a Karátson Gábor Kör szerdai vitaestjének résztvevői a beszélgetéssorozat utolsó állomásán, a Kossuth Klubban. A záróeseményre a korábbi felszólalók is meghívást kaptak, a diskurzus így jobbára egy hatalmas – de persze nem Vlagyimir Putyin-i méretű – kerekasztal-beszélgetésre emlékeztetett, számtalan állásponttal, véleménnyel és feloldhatatlan ellentéttel. Nem volt könnyű helyzetben a hallgatóság, hiszen a vita az elkerülhetetlen összeomlás és a remek lehetőség megragadása között oszcillált.
– A zöld politika olyan sok tulajdonságában különbözik a klasszikus értelemben vett politikáktól, hogy ez önmagában nehezíti az érvényesülését – mondta Zlinszky János, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának docense, aki az est címében feltett kérdésre a jól ismert bölcsességgel felelt: a háborúban hallgatnak a múzsák. – Az agresszió közepette minden zöld próbálkozás hatalmas hátrányból indul, vagyis nem járnak jó idők a zöld politikára – mondta.
Hosszabb válaszában Dennis Meadows amerikai tudóst idézve kifejtette, hogy a bolygó természetes rendszere több olyan alrendszerre oszlik – a sarki jégtakarók olvadásától kezdve az Amazonas-medence szavannásodásán át az óceánok savasodásáig –, amely az ember környezetre gyakorolt hatása miatt labilissá vált és borulással fenyeget. Meadows szerint a legkedvezőbb forgatókönyv, hogy az egyik alrendszer megbillen, de nem rántja magával a többit, ám így is olyan sokkot okoz, hogy az valódi politikai fordulathoz vezet, rádöbbentve a világot a változás szükségszerűségére.
A zöld politika érvényesüléséhez ugyanakkor elkerülhetetlen a döntéshozók és a tudomány képviselőinek párbeszéde. – A tudomány nem érti a politikát, ez bocsánatos bűn, de vajon a politika érti-e a tudományt – tette fel a kérdést a tudós, aki szerint a politika nem hiszi el, hogy a tudomány tud „jó is lenni”, vagyis képes megfelelő prognózisokat előállni. Van ugyanakkor a tudománynak egy nagy hátránya, mondta, mégpedig az, hogy a tudósok nem verik félre a harangot – mint a politikusok –, a hitelességüket féltve csak akkor jelzik a vészhelyzetet, ha teljes mértékben megbizonyosodtak annak relevanciájáról, és kizárták a hibák lehetőségét. – Gondoljunk csak arra, hogy milyen sokáig tartott, amíg a brit Antarktisz-kutatók jelezték az ózonréteg ritkulását: 30 százalékos csökkenésnél szóltak, hogy baj van, holott már korábban is tisztában voltak a jelenséggel.
Látványos különbség a politika és a tudomány között a döntéshozók elvárása az előrejelzések valószínűsége kapcsán. Zlinszky János hangsúlyozta, hogy a károsanyag-kibocsátás csökkentésére vonatkozó prognózisok esetében a politika megelégszik a 66 százalékos pontosságú modellekkel, és azokhoz igazodva igyekszik enyhíteni a klímaválságon. – De vajon ki ülne fel egy olyan légitársaság repülőjére, amely azzal reklámozza magát, hogy 100-ból 66 gépe épségben földet ér – érzékeltette a probléma súlyát. – Ebbe az alkuba a tudósok nem mehettek volna bele.
Tallár Ferenc filozófus hozzászólásában hangsúlyozta, hogy az elmúlt években tapasztalt válsághelyzetek mind dominánssá váltak, és magukba szippantottak mindent mást, amiből következően az emberiség mindig egy problémára koncentrált, és nem vette észre a különféle válságok összefüggéseit. Az ökológiai válság mellett szerinte látnunk kell a nyugati világ identitásválságát is: megkérdőjeleződött az a biztos tudat, hogy „mi vagyunk a világtörténelem motorja”.
Ugyancsak a válság egyik tényezője Tallár Ferenc szerint, hogy kapcsolódási problémák vannak a globális gazdaság és a lokális politikai berendezkedések között. Olyan nemzetközi gazdasági egyezmények születnek, amelyek felülírják a nemzetállami jogrendet, vagyis miközben a helyi politikát a nép legitimálja, a hatalom egyre jobban ki van szolgáltatva a hatáskörén kívül eső erőknek. És e tekintetben az európai centrumállamok helyzete sem különbözik. Dani Rodrik török közgazdász modelljét – a Rodrik-trilemmát – idézve Tallár Ferenc elmondta, a demokrácia, a nemzetállam és a globalizáció hármasából mindig csak kettő tud egymáshoz kapcsolódni. Vagyis a demokratikus nemzetállam fogalma rendkívül problematikussá válik a globalizáció kontextusában.
Megoldást kell találni a lokalitás és a globalitás párhuzamos működésére, és együttműködésére, ehhez azonban időre lenne szükség, időnk azonban, figyelmeztetett a filozófus, nem biztos, hogy maradt.
Az est moderátora, Németh Péter egy külpolitikai elemzésre hivatkozva azt firtatta, vajon van-e esélye az „érzékenyítő” zöld politikának egy különféle válságokkal sújtott háborús helyzetben. Zlinszky János a provokatív felvetésére reflektálva kifejtette, nem az a baj, hogy nem riasztották meg kellően az embereket például az ökológiai válság kapcsán, hanem az, hogy ebben a diskurzusban nem lehet az egyszerűbb fogalmakra redukálva érvelni. Időt kell szánni arra, hogy a megszokásainkat felülírják az új üzenetek, és „megnyerjük a hallgatóságot”, hogy a közös gondolkodásba sokan bekapcsolódjanak.
Lányi András hozzászólásában a háborúra utalva elmondta, az a rögeszménk, hogy egységes korban élünk, hamis. – Ha az egyik irányba nézünk egy régi vágású, kora újkori nagyhatalmi politikát látunk: a birodalom meg akarja hódítani az érdekszféráját. Ha a másik irányba tekintünk, ott meg a XX. század dúl, azok a globális üzleti hálózatokkal összefonódó kormányzatok irányítanak, amelyeknek nem nagyon van más választása, mint erőltetni a fenntarthatatlan gazdasági növekedést. Két másképpen túlhaladott rendszer közepén állunk a XXI. század problémájával, az ökológiai katasztrófával.
– Ma már szakdolgozatot írnak a klímaszorongásról – fogalmazott Lányi András a korszellem patológiájára utalva. – Meg kéne mondani mindenkinek, hogy ne szorongjanak. Rettegjenek. És esetleg csináljanak is valamit. A szorongás az az állapot, amikor nem tudom, hogy mitől tartok, most pedig tudatosítani kell, hogy megvan az oka a félelemnek.
– Turbulens időszakban élünk, alap axiómák változnak meg – csatlakozott Felsmann Balázs, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont főmunkatársa, a Corvinus Egyetem adjunktusa, aki szerint azonban ez nem csak fenyegetést, de lehetőséget is rejt magában. – Meg kell ragadnunk ezt a pillanatot – mondta. – Végre elkezdődött a diskurzus Európában arról, hogy ne feltétlenül a gázra bízzuk magunkat a következő húsz évben. Ez már önmagában érték – fejtette ki. A kulcskérdés jelenleg az, hogy a társadalom mit képes feladni az életmódjából azért, hogy elkerülhető legyen a katasztrófa. – Nem tudom, mi sülhet ki a dologból, de régen volt ilyen jó lehetőségünk a változásra.
– A dilemma, hogy kötél vagy golyó általi halállal szeretnénk meghalni – rántotta vissza a földre a hallgatóságot Kajner Péter, a WWF Élő folyók programjának szakértője, aki emlékeztetett rá, hogy az IPCC legutóbbi jelentése egyértelművé tette, ha nem cselekszünk azonnal, drámai következményekkel kell számolnunk. Ehhez képest a háború, és az annak nyomán érkező gazdasági válság hatására a kormányok igyekeznek kihátrálni az eddigi zöld megállapodásokból. – Ha így folytatjuk, legfeljebb elodázni tudjuk az összeomlást – fogalmazott.
Lányi András végül rámutatott, hogy az elmúlt évtizedet háborúk, éhínség, világjárvány és népvándorlás határozta meg: „mi kell még, mire várunk még?” – Hihetetlen sebességű összeomlás zajlik éppen. Ezek azok a helyzetek, amelyben a fennálló hatalom erőszakosan, intoleráns módon igyekszik megőrizni az addigi pozícióit. Várható tehát a zöld alternatívákkal szembeni agresszív, türelmetlen fellépés a döntéshozók és a hatalom médiájából tájékozódó, azt követő nép részéről egyaránt – mondta, majd hozzátette, mindezzel együtt valóban nagy lehetőség előtt állunk, amikor a „jókor és jól megszólaló alternatívák, politikai kulturális innovációk” szóhoz juthatnak. – Nem a Parlamentben, hanem eggyel lejjebb, ha maradtak még ilyen fórumok.
