A II. világháború befejezése után nem sokkal, 1947 tavaszán szüleimmel a Cseh Érchegység egy neves üdülőhelyén, Spindleruv Mlynben nyaraltam. 1400-1600 méteres hegyek ölében fekszik a földrajzi tagoltság miatt szétterülve ez a festőien szép hegyi falu. Télen síelésre, a másik három évszakban túrázásra is remek alkalmat kínál ez a vidék. Már a háború előtt is közkedvelt hely volt a nagyjából 1000 lakost számláló falu, amelynek mintegy fele-fele arányban oszlott meg a lakossága származás szerint csehre és németre.
Egy sétánk során kisebb völgykatlanba, rendezett, szép kertes házak közé értünk, és meglepődve tapasztaltuk, hogy sehol egy ember, mintha szellemvárosba értünk volna, az egyik ház kertajtaja nyitva állt, így kopogva bemerészkedtünk, de senki sem válaszolt. A ház sem volt kulcsra zárva, a szabad belépés lehetősége megcsillant, mégsem léptünk be az üresen álló házba, mentünk tovább, és sehol nem gördült elénk akadály, mindenütt tárva nyitva voltak a takaros házak. – Mi történt itt? – tettük fel a kérdést. Mint kiderült, az itt élő német származású lakosokat kitelepítették Csehországból. És mivel sehol a közelben vagy távolban itt a hegyek között vasút nem volt, teherautókra rakták a német származású lakosokat, elűzve őket ősi lakóhelyükről, mert a Benes-dekrétumok alapján a „bűnös” nép tagjainak távozni kellett Csehszlovákiából. Azt nem tudhattuk, hogy pontosan mikor sor a kegyetlen eseményekre.
Mégis, hogy a házak érintetlenül árválkodtak, és nem láttunk sem rombolás, sem rablás jeleit, ez az ott velük együtt élő csehek magatartását dicséri. A szabad prédára jutott házakat érintetlenül maradtak. Nem úgy, mint Kelet-Szlovákiában negyed évvel később, 1947 júliusában, amikor a családunkat is utolérte a végzet. Felvidékről, Kisszebenből mint magyaroknak távoznunk kellett az ősi szülőföldről, ahol felmenőim éltek és dolgoztak évszázadokon átnyúlóan, több emberöltőn keresztül. Sáros megyében található e rendezett szép városka, ahol Csontváry is született. Nagyapám kúriájából családunknak 48 órán belül távoznia kellett a magyar nemzetiségűek Szlovákiából való kényszerű és erőszakos kitelepítése okán. Azonban itt a kiűzetés nyomán a környékbeli szlovákok nem kímélték gazdátlanul maradt kisszebeni házunkat, ajtajait és ablakait betörték, és minden mozdítható ingóságot, bútort szétloptak, elraboltak.
Tudható, hogy nem egyedi esettel álltunk akkortájt szemben, tömegével tulajdonították el Kelet-Európa eme vidékén a gazdátlanul maradt házak, kúriák, kastélyok berendezéseit, értékeit, használati tárgyait. Ártatlan emberek szenvedték el, mások pedig használták ki a történelem eme szégyenletes szakaszának igazságtalanságait, a mélyen elítélendő „kollektív bűnösség” intézményét, a kiűzetés tragédiáit, a vagyonvesztést, a szülőföld kényszerű elhagyását!
Hiába nyújtottam be kérelmeket a Szlovákiában elkonfiskált vagyoni kártérítésre a rendszerváltás utáni honi kormányokhoz, azokat elutasították. Pedig a csorbatói csehszlovák-magyar egyezmény szerint a magyar fél vállalta az ide érkező magyarok kártérítését, mivel a csehszlovák fél lemondott a tetemes mértékű magyar jóvátételi tételekről. Így a felvidéki magyarok a mai napig kárpótlás nélkül maradtak! Az a nemzedék, amely – mint a kitelepítések és ezen belül az erőszakos lakosságcsere elszenvedője – kárpótlásért folyamodhatna, egyre fogy, hiszen zömében a 80 évesek táborába tartoznak ezek az áldozatok, akik legalább idős korukra kaphattak volna némi jövedelem-kiegészítést a kitelepítési meghurcoltatásuk és fájdalmuk enyhítésére.
Jogfosztás, erőszak, megalázó helyzetek – 78 évvel ezelőtt kezdődött meg a felvidéki magyarság kiűzése. 1945. augusztus 2-án Edvard Beneš csehszlovák elnök napvilágot látott hírhedt rendelkezései a németek és a magyarok kisöprésének szándékával az akkor újra összeboronált két államból, Csehszlovákiából. A náci faji törvények szellemét tükröző, jogfosztó jogszabályok azóta is hatályban vannak, az azóta ismét szétvált cseh és szlovák állam vonakodik azok felülvizsgálatától. Tehát anyagi kárpótláson kívül a kitelepítések áldozatai hiába várnak az állami szintű bocsánatkérésre, amely némi vigaszt nyújthatna sérelmeikre.
