Nemrég látogatóban voltam egy baráti házaspárnál, ahol a férj ugyanúgy lelkes amatőr fotós, mint jómagam, így minden alkalommal bőségesen van miről beszélgetni – ráadásul épp ilyen témával kapcsolatban tettem tiszteletemet náluk. Amikor előkerült egy üveg isteni finom, gyümölcsös rozé, sok minden másra is átterelődött a beszélgetés, többek között a sajnos nagyon aktuális energiaválságra is. A barátom lelkesen újságolta: „Nem hiszed el, milyen egyszerűen be tudom gyújtani a kandallónkat!” Csodálkozva és kérdőn néztem rá, tudván, hogy gázkazános központi fűtésük van, de ő csak hajtogatta a magáét, majd fölállt: „Gyere, megmutatom!”
Átballagtunk a nappaliba, ahol az ajtó mögötti falon egy fekete fémszerkezetet láttam nagy üveglappal az elején. A barátom némi keresgélés után egy távirányítót vett a kezébe, megnyomott rajta egy gombot, mire az üveglap mögött mintha tűz gyulladt volna ki. Izzó fahasábok látszottak, s fölöttük fölfelé futó, piros fények imitálták a lángokat. Jól kitalálták a tervezők és gyártók, tényleg olyan, mintha valóságos lenne; ezt nyugodtan állíthatom, mert én cserépkályhával fűtök, tudom, milyen egy izzó fahasáb. Az első gombnyomásra csak a látvány működött – ha valaki csak erre vágyna –, a másodikra beindult a ventilátoros fűtés is, és beállítás szerint 1000 vagy 2000 wattos teljesítménnyel fújta a helyiségbe a meleg levegőt.
Csodálkozva néztem: ez valóban olyan, mintha valóságos lenne. Az elfogyasztott rozétól kellemes hangulatba kerülve ballagtam hazafelé, ekkor jutott eszembe, hogy ez az egész tökéletesen szimbolizálja a mai, honi viszonyainkat is. Ha körülnézünk, mindenhol azt látjuk, hogy olyan, mintha… Az életünk, a hétköznapjaink tele vannak látszatokkal, apró hazugságokkal, félrevezetésekkel; már észre sem vesszük, hogy egy „olyan, mintha” világ vesz körül bennünket. Először a már elképesztő szintet elérő, agresszív reklámvilág jutott az eszembe, ami a nap 24 órájában zúdítja ránk ezt a látszatvilágot, és mi hiszünk benne, mert mesteri módon megalkotva pontosan azt vetíti elénk, amit látni és hallani akarunk.
De nyugodtan tágíthatjuk a kört: manapság a politikai berendezkedésünk is olyan, mintha demokrácia lenne. Megvan hozzá minden szerv, minden hivatal, ami ehhez szükséges, és olyan, mintha még működnének is. Van parlamentünk, ahol általunk megválasztott képviselők üléseznek, és hozzák meg a törvényeket, amelyek meghatározzák az életünket, az országunk helyzetét. Vannak önkormányzataink, amelyeknek a képviselőit szintén mi választjuk meg demokratikus módon, minden szabályt betartva. Ha véletlenül egy, a körülményeket belülről nem ismerő, uniós vizsgálóbizottság téved erre, akkor föl tudjuk mutatni a bizonyítványunkat, s ők valóban nem értik, hogy lényegében mi is itt a baj. Minden működik, minden a helyén, minden törvényes – ha esetleg mégsem, gyorsan módosítunk az akár a gránitszilárdságú alaptörvényen is, erre való a kétharmad. Szóval olyan, mintha demokrácia lenne. Hogy lehet az, hogy a végeredmény mégis valami egészen mást mutat?
Nem meglepő módon az ellenzék nézőpontja ezzel szemben homlokegyenest más. Ők azt mondják, olyan, mintha már diktatúra lenne. Minden önálló kezdeményezést szisztematikusan leépítenek, mert ezek kellemetlenek lehetnek a hatalom számára, nem ellenőrizhetők, nehezen befolyásolhatók. Látjuk, miként fojtják meg lépésről lépésre a civil kezdeményezéseket, mert ami alulról jön, az akár még veszélyes is lehet. (Ugye, milyen ismerős? – legalábbis az én korosztályom számára.) Tapasztaljuk, hogy egyre inkább elvonnak minden jogkört az önkormányzatoktól, mert mégis hogy képzelik az állampolgárok, hogy egy önálló közösséget hoznak létre, és az maguk által meghatározott keretek között működik? Nem akarom tovább sorolni a példákat. Ezeket látva bárki, aki nem megrögzött, szemellenzős NER-hívő, jogosan gondolhatja: ez olyan, mintha már a diktatúra felé haladnánk, hacsak nem érkeztünk meg oda máris. Természetesen itt nincsenek éles határok, átfedések vannak, folyamatok, és közben azt érezhetjük, olyan, mintha apróbb hibáktól eltekintve mégis normális világban élnénk.
Néha tanult barátommal vitatom meg ezeket a kérdéseket. Neki általában eléggé sarkos és leegyszerűsített, mondhatni egybites megállapításai vannak, pedig amúgy viszonylag széles látókörrel rendelkezik. Amikor a fenti téma kerül napirendre, minden esetben nekem szögezi a kérdést: „Megmondanád végre, hogy akkor szerinted most mi van?” A válaszom minden alkalommal egyszerű, világos, nem szorul magyarázatra: „Nem tudom.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/49. számában jelent meg december 2-án.
