Laci magas növésű és görnyedt, Attila kis termetű és fürge, talán lopott is, lopkodott. Kis tolvaj, a szeme se áll jól. Azt hiszem, kettőjük közül Feri lehetett a főnök, de olyan főnök, akire csak ráhagyják az irányítás kegyelmét, egyébként röhögik a háta mögött. Sűrűn és bármikor átvágják. Szemrebbenés nélkül. Lehet, hogy ütött is olykor, leverte a gúnyos kis Attilát, elpuffant a piacilégy-tarkón néhány tockos, de hiába fegyelmezte, megvezették újra.
Négy esztendőn át biztos velük jártam abba a kisiskolába, amely a katolikus templom mellett állt a négy termével, meg a hasaló tornatermével. Az ablakok egy szomorú, mohaette kőkeresztre néztek. Rajta volt-e Jézus, már nem tudom. Néha az üres kereszt megrendítőbb. Oda kell képzelni, nem? El kell gondolni, hol van. Meg kell teremteni, akit nem lehet.
A templomdomb tövében fuvolázott a part alatti rész szakadozott nádasa, a talajvíz virágoskertje és édene. Akkora kecskebékák ordítottak benne, mint egy kismacska. A kisiskolával szemben az elhanyagolt, vakolatát hullajtó, fenyőkkel óvott, félelmetes paplak állt. Oldalt a nagyiskola, a felsősök, és a szinte már felnőtt ipari tanulók birodalma. Régen, még a Horthy-rendszerben lányiskolaként működött, sok kis szoknya, csatokkal szabályozott kisboka táncolt a kövezett placcon, fehér térdek incselkedtek a poros napfénnyel, izzadásig fogták egymás kezét, összekarolva jártak, szerették, ha érinti egymást a testük.
Megláttam egyszer, hogy az egyik fiatal pap a reverenda alatt farmert visel. Egy fiatal pap szaporáz a főút felé, Levisben. Ezt sehogyan sem értettem. 1972 volt, nem lehetett több. Hogy hordhat egy pap farmert? Jézus fölvenné, ha ma… élne?
Feri és Attila egy kisnövésű, rendkívül mogorva öregasszony oldalán ballagtak iskolába, nyíltan és önfeledten rettegtek tőle. Egy félelmetes, apró asszony, aki mintha görcsből lenne. Bibircsókok sokasága. Szőrök göndörödése az állon, halálkendő a száraz, fehérré fakult, néha hajcsavaróval gondozott hajzaton. Annyit sem mosolyog, mint egy börtönőr. Kicsi, mogorva, ellenséges. Annyi apelláta sincsen, hogy teszel egy kéretlen mozdulatot. Nem! Ülj már rendesen. Elhiszed, a két árva is elhiszi neki, hogy a világot a szigor és a kérlelhetetlenséggel együtt járó boldogtalanság tartja egyben. A boldog ember léha, a boldog ember parázna, és bármilyen testi és lelki aljasságra képes. Csak a tisztelet, a fegyelem számít. Meg ne szólalj! Minek beszélsz, csak ha kérdezek! Ne nevess! Árvák ajándéka a rend rabruhája és a kötelességek börtöne.
Volt férfi ennek a kicsi, dühös, árvanevelő asszonynak az életében? Meg lehetne írni. Persze, hogyne, bármit meg lehetne írni, de nem volt. Lánykorában egyszer udvaroltak neki, aztán valamiért hagyták a fenébe. Akkor kezdődött a lélek leépítése.
Valahol a Galambos tó felé laktak, igazán falusias környezetben, hazavezet az akác, a lánccsörgés, a kutyaugatás, az árokpart, mely néha elringat biciklis részeget is. Laci és Attila, örökbe vették őket, ezt a két árva, kidobott gyereket, mert nem fogadták őket, nem kellettek, fogadni az más, a fogadás azt jelentené, hogy a tiéd is. Hogy több lesz köztetek, mint egy egyszerű kapcsolat, melyben az idő és a tér nincsen megkérdőjelezve. Tiéd, mint a házad, a földed, az ünnepi asztalterítőd, ahogy tiéd a sparhelt fölé szögezett rajzos varrott, hímzett intenció, tiéd, mert néha magadhoz húzod, bele az intimitás testszagába. Lesz valami kapcsolat a két lélek között. Fogadva vagy. Testek együtt. Nem. Úgy félt az asszonytól ez a két gyerek, mint a tűztől.
Attila egyszer alám, a fenekemhez tette a ceruzáját. Szaladtam vissza a táblától, ültem a helyemre, huppantam alá nagy lendülettel. Beleültem a kihegyezett grafitba. A fenekem húsába tört a ceruza kemény hegye, ott maradt a grafit, évek múlva méltóztatott kijönni. Lacinak sokszor adtam apám küldte amerikai rágót. Fahéjas. 1970, Wrigley. Nézte Laci, hogy rágok, közelebb hajolt, szagolgatott, elkérte a számból. Odaadtam, már alig volt íze. És igen, a cipő. Az a magas szárú, fekete cipő, amihez különösen hosszú, fekete pertli kellett. A szegények cipője. Az árvák lábbelije, kényeztetője a Bagarol. Két számmal, hárommal nagyobb cipőt vesznek, hogy éveket bírjon. Egy-két éve még nekem is levágták a dorkó orrát.
Nem tudom már, miféle esemény váltotta ki a tanító néni haragját. Eszelős düh volt, valóságos tombolás. Artikulálatlan és formátlan effektek. A tanító néni fölkapta a fatolltartót, és sikoltozva verte Laci fején. Csattog a koponyacsonton a fa. Recseg és sír. Repülnek a ceruzák, a tollak, a radír, kopognak a padokon. Megadja magát a dobozka. Széttörik. Laci csak ült némán, nem is védte magát, Attila vigyorgott, de jó, de milyen jó.
A tanító néni zihált a megvert gyerek fölött. Megcsalták?
És akkor Laci, akit nem érdekelt a saját feje, nem érdekelte a fájdalma, a padok közé esett tört doboz darabjai után nyúlt, összeszedegette őket, és a tanító nővel mit sem törődve szerelni kezdett. Ez itt egy árva kapocs. Ez itt egy árva szög. Hol a másik. Ez itt egy árva fémalátét. Ez itt egy árva repedés. Tegyük őket össze. Tegyük. Fújtat a tanító néni forró lehelete a gyerek tarkójára. De ő csak szerel. Délután várja őket a kapuban az apró, kegyetlen öregasszony. Ha meglátja, mi lett a tolltartóval, valami sokkal rosszabb következik, minthogy a konok, senkinek se kellő fejét vernék. Délutánig kell összeszerelni az árvaságot.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/40 számában jelent meg október 2-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/40. számban? Itt megnézheti!
