Az a nő a bokor mögött a bölcsődevezető? – bök oldalba egy másik Mókus csoportbeli anya, amint egymást beérve közelítünk az intézmény kapuja felé.
– Miért, éppen felszív egy csík kokaint? – kérdezem, mert a jelen helyzetben igazán nem csodálnám. De a gondterhelt asszony csak a cigijéből szippant egy mélyet, utolsót, mintha sóbarlangban inhalálna, a fémdobozt magasba lendítve a szájába csöpögteti a „turbo energy” feliratú ital maradékát, aztán a tuja lombját félrehajtva visszasiet az irodába, hogy a kolléganőivel minden létező vonalon tovább hívogassa a szülőket, hogy jöjjenek a gyerekeikért. Engem is legalább hatszor, három különböző ismeretlen számon csörgettek meg, mire a munkát éppen félretéve észrevettem a nem fogadott hívásokat, és megtudtam, hogy a bölcsődében is kitört a koronavírus, legalábbis egy dolgozó megbetegedett, és további intézkedésig azonnal haza kell vinni a gyerekeket.
– Hogyan fogok így dolgozni? – kavarog a fejemben, miközben az uzsonna helyett kapott csomagolt keksztől morzsás képű gyerek lábára húzom a gumicsizmát. Kekszes arcán széles mosoly, alig várja, hogy hazafelé menet a pocsolyában tapicskolhasson, és ettől rám is ragad némi életkedv, de azt továbbra sem tudom, hogyan végezzem el a határidős munkámat egy önveszélyes korú kisgyermek mellett. Így megy ez már több mint fél éve, a munka hétről hétre, napról napra eltérő formákat ölt. Íróként persze eleve hozzászokhattam már, hogy többnyire otthon és online dolgozom, hogy olykor hetenként egész mást csinálok, hogy magam határozom meg a következő feladatot. Az irodalmi esteket ugyan sosem sikerült megszeretnem, de mindig azzal nyugtatgattam magam, hogy olyan kevesen élvezik maradéktalanul a munkájukat.
Nem kell szeretnem, gondoltam, elég, ha igyekszem a saját teendőmet a lehető legjobban csinálni. Még ha jellegében sok szakmától különbözik is, hiszen tagadhatatlanul kell hozzá az ihlet, ami mondjuk a rágcsálóirtáshoz nem mindig.
Volt, hogy ott álltunk a színpadon, sorainkban akár a legjobb magyar írók, és tehetségtelenek voltunk mind, ócska szövegeket olvastunk fel rosszul, a közönség a torkát köszörülte és köhécselt a feszült csendben. Máskor minden összeállt: percekre összekapcsolt minket valami értelemfeletti, és még az is átfutott a fejünkön, hogy közünk van a művészethez. A közönség nevetett, a közönség sírt, a közönség tapsolt, a közönség némely tagja megosztott velünk egy történetet, amely az élmény hatására eszébe jutott. Aztán megint máskor mindennek az elegye, és ráadásul egy magamutogató alak még fel is állt a hallgatóság soraiban és valami végtelen, nem oda tartozó sztorit kezdett mesélni, amitől a fellépők és a többi néző egyaránt kínosan érezte magát, én meg arra gondoltam magamban, hogy miért zárták be a Lipótmezőt.
De ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább elfogadtam, hogy mindez a munkám része: ahogy idetartoznak az udvarias szavakkal dedikálást kérő olvasók, vagy a megállapításaikban lényegre tapintó irodalomértők, úgy a viselkedésüket és megnyilvánulásaikat illetően megzabolázhatatlan kultúrlények is.
A munkám ezen részét veszítettem el az elmúlt hónapokban. Amikor néhány napja egy irodalmi fesztiválon jártam, egyik ismerősöm azt állította, hogy a könyvbemutató, amelyen kiadói munkatársként részt vett, összesen egyetlen egy főt volt képes bevonzani. Így hát az, amelyen én vezettem a beszélgetést, igencsak látogatottnak volt mondható: hatan ültek le egymástól kellő távolságban, ketten kisvártatva kimentek, egyvalaki a közepén, de hárman a végéig maradtak, és lelkesen megtapsolták beszélgetésünket. Jó, gondoltam magamban, tart, ameddig tart ez az aszályos időszak, engem ugyan nem visel meg. Elég, ha a kultúrába csak a magunkfajta hal bele, a többi ember üljön szépen otthon, és ha végképp nem bír magával, kövesse online az irodalmi eseményeket.
Aztán másnap egy felelőtlenül tett ígéret okán ott ültem egy kávézó irodalmi estjén, mintha valami megmagyarázhatatlan ösztöntől hajtva nem érném be képernyőn kirajzolódó alakokkal, az onnan jövő hanggal, hanem élő embereket akarok beszélni látni, s mindezt zárt térben, a dolog izgalma miatt.
– Én is írtam már mindenfélét, és elmondhatom, elég nehéz az írónőknek – hadarta egy korához képest bizarrul kislányos copfokat viselő nő, mikor a színpadon ülők a közönség tagjaihoz fordultak, hogy tegyenek fel kérdéseket, mondják el a véleményüket. – Akárhányszor engem férfi mentorálni akart, kisvártatva csak a bugyimra volt kíváncsi. Nagyon nehéz, ha nem engedik, hogy fejlődjek! Ha csak meg akarnak dugni! A nők? A nők még rosszabbak. Azt hajtogatják, hogy nekem még olvasnom és tanulnom kell, azzal untatnak, hogy írjam újra ezt, írjam újra azt. De én átlátok rajtuk, tudom, hogy szimplán féltékenyek! …Szóval a pasik, a pasik egyáltalán nem kíváncsiak az írásaimra, simán azt gondolják, hogy cuki vagyok…
Ahogy a nő egyre többször, egyre zavarosabban, egyre terjengősebben elismételte mindezt, lassan elkomorultam. Percekig a fellépőket és a közönség tagjait figyeltem, mert ilyenkor mindig megáll a levegő és lelassul az idő. Nem tudtam, mi van a szavak mögött, egyszerre szégyenkeztem a beszélő helyett, éreztem feszengést és sajnálatot. Hát igen, gondoltam ellágyulva, ilyen rosszul is csak a munkahelyén érezheti magát az ember. Ez az érzés hiányzik a Zoomon, megjöttem, itt vagyok!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/43. számban? Itt megnézheti!
