Sokakhoz eljutott és sokakra hatással is volt a Gelencsér Andrással készített 24.hu-s interjú. Az ökológiai válság problematikájára érzékeny emberekből álló szubkultúrán túl is számos helyen és ember által hivatkozott írássá vált a beszélgetés a megjelenését követő napokban. Ez nyilván részben annak köszönhető, hogy egyrészt kellően hatásos kijelentéseket és konkrét összeomlás-jóslatot tartalmaz, másrészt egy amúgy is olvasott, a mainstream részét képező médiumon jelent meg. De ezeken túl számos olyan tartalmi erénye van az interjúnak, ami méltán járult hozzá a produkált nagy eléréshez.
Érezhető a rektor válaszaiból, hogy kellő szinten érti a szóban forgó technológiákat, és tabudöntögető karakánsággal leplezi le azok (mint az ökológiai és civilizációs válságra kínált megoldási próbálkozások) erős korlátait, illetve még az általa legkevésbé rossznak tartott technológia esetén (vízerőmű) sem hallgatja el annak hátrányait, problémáit. Az ilyen fokú elfogulatlanság meglehetősen ritka, még tudományos kutatók, egyetemi oktatók körében is. Ennek alátámasztására érdemes meghallgatni például Aszódi Attila egyetemi oktató, volt államtitkár megnyilatkozásait az atomenergia kapcsán, aki nem átallja klímasemlegesnek beállítani az atomerőművekkel történő áramtermelést, nagyvonalúan kihagyva az életciklusból néhány nem elhanyagolható elemet az uránbányászattól kezdve a létesítmény felépítéséig.
Különösen fontos, hogy hangsúlyozza a bioüzemanyagok – mint megoldási kísérletek – nettó értelmetlenségét, a biomassza-energia jelentős környezetterhelését (lásd például: területigény), illetve az óriási PR-ral bíró elektromos autózás erős korlátait. Szintén értékelendő, hogy rávilágít az ipar által felhasznált, szűkösen rendelkezésre álló nyersanyagok elpazarlására a gyártás-használat hulladékká válás rövid ciklusai általi szétszóródás okán, ahogy az is, hogy beszél a rendszer túlfeszítettségéről, amiből nagymértékű sérülékenysége következik.
Azonban – ahogy az lenni szokott – minden hosszú, elismerő gondolatfolyam eljut a „DE” fordulathoz, így én is rávilágítok néhány gyengébb, bizonytalanabb pontjára az érvelésnek. Az első kritikám, hogy bizonyos pontokon eltúlozza a megújuló energiaforrások hátrányait. A napelemek területigénye jelentősen csökkenthető azzal, hogy már meglévő épületek tetejére helyezzük őket. Igaz, hogy a befektetett/kinyert energia aránya esetükben nem olyan kedvező, mint sok fosszilis energiaforrás esetén (volt a kezdetekkor), viszont ha például egy napelem működésének 30 éve alatt ötszörösét termeli meg az előállításához szükséges energiának, az azt jelenti, hogy a saját gyártási energiaigényének visszatermelésén túl alkalmas arra, hogy további 4, hozzá hasonló napelem előállításának energiaszükségletét kielégítse anélkül, hogy működése során CO2-kibocsátással kellene számolnunk. Szóval lehetséges megújuló források használatával újabbakat kiépíteni. Az időtényező persze kritikus, és sajnos nem úgy tűnik, hogy lenne időnk kivárni, míg ilyen módon skálázható lesz a megújulókra alapuló energiatermelés.
Második kritikám, hogy a nagyon közeli jövőre vonatkozó összeomlás-jóslatánál nem veszi figyelembe a kapitalista, profitorientált piaci logikának azt a (számos problémája mellett) mégiscsak meglévő képességét, hogy hatékonyan tud reagálni bizonyos termelési inputok elérhetőségének csökkenésére. Az ugyanis nem várható, hogy az említett, szűkösen rendelkezésre álló nyersanyagok készletei egyik pillanatról a másikra tűnnek el. Ha pedig ez fokozatosan történik, akkor a piac működése az árnövekedés által erősen ösztönözni fogja az érintett gazdasági szereplőket, hogy alternatívákat, helyettesítőket keressenek. Az ilyen módon ösztönzött innováció ideig-óráig lehet sikeres, így időben kitolva egy esetleges összeomlást. Abban viszont egyetértek a szerzővel, hogy mindez csupán elodázza a súlyos, rendszerszintű problémákkal való szembenézést (ami összeomlással fenyeget). A gazdasági rendszer jelenlegi túlfeszítettsége pedig csökkenti ennek az „előremenekülésnek” a hosszabb távú esélyeit.
Gelencsér jogosan kritizálja a professzionális marketing módszerekkel gerjesztett túlfogyasztást. Az összeomlás elkerülése szempontjából azonban szolgálhat ez egyfajta pufferként is. Hiszen a túlfogyasztás azt jelenti, hogy van egy csomó előállított termék és szolgáltatás, amire valójában nincs olyan égető szükségünk, mint ahogy a marketingesen igyekeznek elhitetni velünk. Vagyis ha az erőforrás-szűkösség miatt kényszerűen csökken majd a termelés, a gazdasági teljesítmény, akkor bőven van miből lejjebb adni jó darabig anélkül, hogy eljutnánk a valóban nélkülözhetetlen fogyasztói javakig. Kérdés persze, hogy az emberek mit éreznek nélkülözhetetlennek, illetve, hogy mennyire tud békés lenni egy kényszerű fogyasztás-csökkenés, még akkor is, ha csak olyan dolgokat érint, amik nélkül tulajdonképpen simán megvagyunk. Illetve fontos, hogy mikor jut el a folyamat ténylegesen a valóban nélkülözhetetlen javak szférájába, ami már tényleg beláthatatlan következményekkel fenyegető állapot.
Végezetül: hiányossága az interjúnak, hogy nem tér ki arra a lényeges kérdésre, hogy hogyan és miként lehet lelkileg együtt élni azzal a többé-kevésbé objektív, de mindenképpen nagyon sötét jövőt vázoló helyzetjelentéssel, ami az interjúalany válaszaiból kibontakozik. Lehet, hogy a rektor a maga részéről nem foglalkozik ezzel az aspektussal, viszont a kérdés nem kikerülhető, hiszen valamit kell gondolnunk a jövőről, a gyerekeink, unokáink életkilátásairól, és valami kell, hogy motiváljon minket arra, hogy holnap is felkeljünk, és jövőbéli célok érdekében tevékenykedjünk. Ha ez a motiváció eltűnik, akkor tényleg nem sok jóra számíthatunk.
