Nem én, hanem az idő (és persze a választó) dönti majd el, hogy jó ütemérzékkel tért-e vissza a pártpolitikai küzdőtérre Vona Gábor, a Jobbik egykori elnöke. A ma bejelentett, Második Reformkor (2RK) nevet viselő párt politikai újszülött, így jelen pillanatban nehéz bármi érvényeset mondani arról, mekkora potenciál rejtőzik benne. Meglehet, a Fidesz masszív szavazótáborán kívüli közönséget tovább aprózva legfeljebb az orbáni hatalomnak tesz – bárha akaratlanul, de mégis – szívességet. A bizonyosság a jövő ködébe vész, így ma nem lehet kizárni más pályaívet sem.
Egy sikeres politikai kezdeményezés kiindulópontja a gondolat, a vízió, az eszme. Úgy érzem, ezzel rendelkezik a Második Reformkor. A Vona Gábor által emlegetett „reformkoriság” könnyen megtölthető aktuális tartalommal: új lendületet adni a magyar polgárosodás megfeneklett folyamatának; közös ügyeken keresztül egyesíteni a közösséget; meghaladni a mai zsákutcás közéletet megbénító, mesterségesen legyártott ideológiai ellentéteket. A párt honlapján megnevezett kilenc ügy mind valós társadalmi problémára ígér választ, lehetőséget adva identitásépítésre és gyakorlati megoldások kimunkálására. Vagyis a programalkotásra, politikai alternatíva-állításra.
A Jobbikot nem Vona Gábor hozta létre, de ő volt az, aki egészen 2018-ig a saját képére formálta. A Második Reformkor az ő gyermeke, s nem lehet szerényebb célja vele, mint hogy az új közösség élén egyszer újra kihívja Orbán Viktort. Addig beláthatatlanul hosszú és nehéz út vezet – ha egyáltalán vezet –, napokon belül kiderül, van-e komoly, hihető és hiteles (úti)terv a nagy menetelésre. Vona Gábor karizmatikus pártvezetőként távozott a politikából, s alighanem jól érzékelte, hogy nem lebeghet tovább vloggerként, influenszerként, íróként, megmondóemberként a pártpolitika felett, ha van még ambíciója. Újra be kell lépnie ebbe a veszélyes és kegyetlen világba, ahol volt már alkalma megedződnie. Bár a radikális múltat újra és újra elő fogják venni, az árokbetemetésre törekvő, hidakat építő, a megosztó konfliktusok gerjesztése helyett közös ügyeket kereső, az oroszbarátságot maga mögött tudó, centrista Vona átesett a politikai nemváltó műtéten. Ahogy például az egykor nyugatos, liberális, Soros-támogatott Orbán Viktor is átesett illiberális, a szélsőjobb és a putyini és más autokratikus rendszerek felé nyitott politikussá válva. Nagy különbség, hogy Vona Gábor érdemben reflektált is a saját változására.
A gondolat fundamentuma mellett a közösségét irányítani képes (vagy annak látszó) vezető is jelen van az új pártban. A nagy kérdés, hogy feltűnik-e az elnök mellett egy olyan csapat, amelyik meg tudja jeleníteni hitelesen és szakszerűen az általuk kínált alternatívát. És persze az is, hogy képes lesz-e beágyazódni a társadalomba aktivistákkal, a helyi közösségekben ismert jelöltekkel a Második Reformkor.
Amikor az alkalmatlan kormányzás következményeivel már a társadalom is szembesül, mégsem sikerül a létező ellenzéknek érdemben javítania a pozícióján, akkor alternatíva-hiányról beszélhetünk. Ez lehet a Második Reformkor esélye. Ami egyben Vona Gábor utolsó dobása.
