Talán abban a pillanatban, amikor azt a riportot dicsértem – ami mégiscsak az újságírói szakma csúcsa –, beszélgetőtársamat egyszerre csak nosztalgikus vágy fogta el az ellenzéki újságírás oknyomozó riportjai iránt.
Szécsi Noémi
Még tizenéves fejjel is mámorosnak találtam a karácsonyi családi együttlét első néhány óráját, pedig akkor már jobbára csak a társadalomból való kivonulás foglalkoztatott.
Azt olvastam az újságban, hogy a főnököm szerint mi, akik ebben a szakmában dolgozunk, szinte mind borzalmasan teljesítünk, a munka, amit kiadunk a kezünkből, nyolcvan százalékban a kukába való. Szoktak a főnökök ilyet mondani, nem?
Hiába rejtették el felmenőim a hozzájuk tartozó lovakat olyan félreeső helyeken, ahol egyszerű halandó sohasem találta volna meg őket, ezek az idegen emberek, vagyis a „ruszkik” csalhatatlan szimatukkal odataláltak.
A haladó szellemű középosztálybeli anyákat a gondosan előkészített újratölthető vizespalackról, bedobozolt, felkockázott idénygyümölcsről és a „mosipelusról” ismerhetjük fel, a progressziót figyelmen kívül hagyókat a bolti barackléről, ropiról és eldobható pelenkáról.
Mindenből lekvárt akarok főzni, amiből a környezetem számára ízletes lekvár lesz. Hamar beláttam ugyanis, hogy a lekvárfőzés, akárcsak az operaéneklés vagy szinkronúszás, igényli a lelkes és értő közönséget.
Azt csodálom a helyi bolhapiac szervezőjében, hogy mindent külön tud írni, és nem nyomasztják a központozás szabályai.
„Amióta itt árulok, olyan még nem volt, hogy május 20-ára nekem ne lett volna szabadföldi eprem! De még csak nem is emlékszem ilyen tavaszra.”
Ez a múlt már régi. Eljött az ideje az új múltnak. Akkor most már tényleg feltétlenül ki kell gondolnom, milyen ősöket is szeretnék!
Ahogyan kerültem a rendszeres frusztrációkat és alkalmi megaláztatásokat, ami odahaza a hivatalba járáshoz társult, úgy fordultam némi léleksimogató segítőkészségért a különféle finn irodák alkalmazottaihoz.
A világégések idején az emberek egy ponton túl már képtelenek értelmezni a halmozódó haláleseteket. Egyet még üggyel-bajjal kapiskálunk, értelmezzük a hiányt, amit az életünkben kelt.
Akkor is lesz tavasz, ha még áprilisban sem ér véget a járvány (hiszen emlékszünk rá, tavaly is volt). Akkor is lesz tavasz, ha idén sem tesz boldoggá minket a közélet.