Az egész egy nagy hazugságon alapszik – így jellemezte az amerikai haderő mobil atomreaktorok fejlesztésével kapcsolatos legújabb terveit egy friss jelentésében Alan Kuperman. A témát még jó három éve melegítették fel ismét, ám nem csak a Texasi Egyetem nukleáris elrettentést megelőző projektjének (Nuclear Proliferation Prevention Project, NPPP) koordinátora illette azt kritikával.
Az amerikai hadsereg logisztikáért felelős egysége, a G–4 2018-ban egy olyan mobil reaktoregység kifejlesztését kezdeményezte, amely kisebb 40 tonnánál, s képes 1–10 megawatt elektromos áramot termelni. Ezt később úgy módosították, hogy a mobil erőműnek el kell férnie egy C–17-es teherszállító repülő rakterébe – és e méretcsökkenés miatt a maximális teljesítményt 5 megawattra szállították le. Az indoklás szerint a mobil reaktorra azért lenne szükség, hogy „ennek segítségével csökkenteni lehetne az üzemanyag-logisztikai és -tárolási problémákat, ugyancsak csökkentené az infrastrukturális kihívásokat a nagyüzemi energiaellátás terén, megfelelő elektromos hálózatok híján segítséget nyújtana az energiatermelésben, és energiát szolgáltatna az energiaigényes rendszerek számára”.
A Pentagon stratégiai tervezési szekciója három ilyen egység megépítésére három céget kért fel, és 40 millió dollárt adott a fejlesztésekre, végül kettővel, a BWXT és az X-Energy vállalatokkal szerződött le. Az NPPP összegzése szerint a Pele-program néven is emlegetett projektre eddig mintegy 133 millió dollárt költött a hadvezetés. A katonai ügyekkel foglalkozó Army Times azt írja, hogy a prototípusokat 2022-ben mutatnák be, egy évvel később pedig már tesztelni kellene azokat, hogy 2027 táján élesben is használhatóak legyenek. A tervekben tíz lehetséges helyszínt neveztek meg – például Guantánamót, Alaszkát, az Azori-szigeteket és a grönlandi Thule bázist –, ahová telepíthetnék a kifejlesztett egységeket.
Kuperman minap publikált tanulmánya hat főbb pontban szedi ízekre a Pentagon programját. Szerinte az új reaktorok – a megadott 40 helyett – jó esetben tíz éven át lennének képesek működni, 1 kilowatt előállítása pedig az eredeti számításokhoz képest tizenhatszor többe, 1 dollár 30 centbe kerülne. Ez hétszer drágább a haderő jelenlegi üzemanyag-alapú villamosenergia-termelésénél. Ennél nagyobb problémát jelentene a sebezhetőség: a föld alá rejtéssel lehetetlen megfelelően hűteni a rendszereket, a túlmelegedés pedig váratlan magleolvadásokat eredményezhet, nem beszélve a lehetséges célzott rakétatámadásokról. A felhagyott, elfoglalt reaktort, illetve az általa termelt atomhulladékot hasadóanyaggal „szennyezett” bombák készítésére, és akár ilyen eszközökkel végrehajtott terrortámadásokra is használhatják.
A kutató szerint az sem állja meg a helyét, hogy ezzel elejét vennék az üzemanyag-szállítás miatti emberveszteségeknek. Ugyan 2005-ben egymillió gallon (3,78 millió liter) biztosítása átlagosan öt személy életébe került, ám 2013-ra ez gyakorlatilag a nullára csökkent. Ráadásul a csúcstechnológiás energiafegyvereknek sem kell annyi áram, hogy ahhoz atomerőműre lenne szükség. Ezeket a fegyvereket jó, ha üzemidejük alatt pár százszor elsütik, míg reaktorra akkor volna szükség, ha ez a szám milliós nagyságrendű lenne. Kuperman a légi szállítást kész agyrémnek tartja, a potenciális rakétacsapás lehetősége, valamint a még szövetségesek közötti körülményes adminisztráció miatt. A helyzet pedig a szárazföldi-vízi szállítással sem lenne sokkal jobb. „Nem csökkentik a veszteségeket, hanem növelik a költségeket és az amerikai fegyveres erőknél szolgálók életét fenyegető veszélyeket” – összegzi véleményét Kuperman.
Az amerikai hadsereg tervét a nukleáris elrettentés és nukleáris terrorizmus témaköreinek szakértője, Edwin Lyman is naivnak tartja. A három éve Szilárd Leó-díjjal is kitüntetett szakember arra is emlékeztetett, hogy a jelenlegihez hasonló program már a hidegháború idején, 1954 és 1977 között is futott. Akkor nyolc 1–10 megawatt teljesítményű mobil reaktort építettek, ötöt használatba is helyeztek. – A sarkvidékre telepített két egység bizonyította, hogy egy ilyen rendszer működtetése bizonytalan és költséges. Ráadásul a nyolcból az egyik reaktor magja 1961-ben leolvadt Idahóban, a robbanásba pedig a kezelő személyzet 3 tagja meghalt – emlékeztetett.
Lyman szerint a korábbi próbálkozások azt is megmutatták, mennyire problematikus az ilyen rendszerek leszerelése. Évtizedekig is eltarthat, amit jól mutat, hogy az utolsó ilyen – jelenleg az amerikai fővároshoz közeli Fort Belvoirban lévő – hidegháborús reaktort 2021 év végén tudják végleg leállítani. Ugyan az amerikai haderő a legújabb fejleményeket nem kommentálta, a korábbi megszólalásaik alapján úgy tűnik, kitartanak a tervek mellett.
Ez a cikk a Magyar Hang 2021/20. számában jelent meg május 14-én.
