A tizedesvessző (illetve a világ legtöbb nyelvén a tizedespont) olyan egyszerű és magától értetődő része a számszerűleg kifejezhető információknak a mindennapi életben, a tudományban és a pénzügyekben egyaránt, hogy nehéz elképzelni, hogy nem mindig létezett. Pedig csak a kora újkorban terjedt el, mint a számok egész- és tizedesjegyeit elválasztó jelölés. Előtte is használtak tizedesegyeket a Közel-Keleten és például Kínában, de Európában inkább a törtekkel fejezték ki az egynél kisebb egységeket, ami a tizedestörteknél sokkal nehézkesebb volt.
Eddig úgy tudtuk, hogy először Cristopher Clavius német csillagász használt tizedespontot (és a mögötte álló tizedesjegyeket) formalizáltan egy 1593-ban megjelent csillagászati értekezésében. Egy most publikált felfedezés azonban feltárta, hogy Clavius nem maga találta ki ezt a rendszert, hanem egy akkor már legalább 150 éves hagyományt követett: már a 15. század első felében is ezt a módszert követte egy Giovanni Bianchini nevű velencei csillagász.
Giovanni Bianchini most megtalált munkája (nyitóképünkön) 1441 és 1450 között keletkezett. A felfedezést Glen van Blummelen kanadai matematikatörténész tette, és a Historia Mathematica folyóiratban publikálta. Véletlenül akadt meg a szeme Bianchini egyik szövegében a tizedponton. A kutató a Nature-nek azt nyilatkozta, hogy éppen egy matematikatáborban tanított, amikor éjszaka meglátta a laptopján a tizedespontot, és izgatottságában fel-alá rohangált a hálótermekben, hogy azonnal elmondhassa mindenkinek, hogy mit talált.
Bár ezelőtt is használtak törtjegyeket a számokban, de a legtöbb középkori matematikus nem a tízes, hanem a hatvanas számrendszert használta az egynél kisebb értékek kifejezésére. Ennek emlékét őrzi a kör 360 fokra osztása, illetve az idő mérésére mind a mai napig használt rendszer (60 másodperc egy perc, 60 perc egy óra).
