Amikor oklahomai amatőr fosszíliavadászok egy kis üvegfiolában beküldték a néhány milliméteres ősmaradvány-darabkákat a Torontói Egyetem paleontológia-tanszékére, az őslénykutatók döbbenten bámultak a mikroszkópba. A maradvány ugyanis néhány darab 289 millió éves fosszilizált bőr volt, vagyis sok millió évvel a dinók korának hajnala előttről származott – írja a Nature.
E bőrdarabok a magzatburkos állatoktól (ahová a hüllők, madarak és emlősök tartoznak) valaha talált legősibb maradványoknak számítanak. Az eddigi csúcstartó 21 millió évvel fiatalabb volt náluk. A feltételezések szerint egy gyíkszerű hüllőtől, a Captorhinus agutitól származik. A bőr általánosságban is nagyon ritkán fosszilizálódik, hiszen nehezen áll ellen az évmilliók során rá ható erőknek, az pedig szinte példátlan, hogy ilyen régi bőrt találjanak. A kőzetek viszonylag sok bőrlenyomatot őriztek meg, de itt magáról a szövetről van szó, nem a lenyomatáról. A kutatóknak sikerült metszetet készíteni a fosszilizált bőrből, így meg tudták vizsgálni a belső szerkezetét is, amiben felfedezték a gerincesek bőrének titikus rétegeit: a felhámot és az alatta lévő irhát. A felhámot (vagy epidermiszt) erősen elszarusodó hámsejtek alkotják, hiszen ennek kell kívülről megvédenie a szervezetet a külvilág behatásaitól. Az alatta lévő irhát (dermiszt) laza rostos kötőszövet építi fel, és a feladata alapvetően a bőr rugalmasságának biztosítása.
Fosszilizálódott hüllőbőr (Fotó: University of Toronto)
A bőrmaradványt egy amatőr őslénykutató házaspár, Mill és Julie May találta, akik sok kollégájuktól eltérően nem zsebre teszik vagy eladják a legérdekesebb leleteiket, hanem beküldik a tudományos paleontológusoknak. Évek óta vizsgálják az oklahomai Richards Spur barlangrendszert, amelyben ismert módon élt egykoron a Captorhinus aguti. A bőr mára teljesen befeketedett, mivel az idők során olaj szivárgott a barlangba, és teljesen átitatta a maradványt – valószínűleg ez biztosította a konzervációját. Rajta tökéletesen kivehetők a hüllőbőrre jellemző mintázatok, és a kutatók szerint sokat megtudhatunk belőlük az őshüllők szárazföldi körülményekhez való adaptációjáról. Ehhez ellenálló és legfőképpen vízhatlan bőrre volt szükségük az állatoknak, ami meggátolta, hogy a folyamatosan szárazon élő fajok túl gyorsan kiszáradjanak. Így a belső szerveiket a kutatók szóhasználatával afféle „belső tengerben” tudták tartani. Ez a nedves belső környezet óvta őket a túlzottan ingadozó külső körülményektől.
