Lapunk írta meg először, hogy a kormány Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus tevékeny közreműködésével lerombolta a magyar tudományfinanszírozási rendszer négy évtizedes sarokköveként működő OTKA-t (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) és a helyébe egy teljesen új rendszert, a Nemzeti kutatási kiválósági programot hozott létre. A támogatásokról ezután a kutatási kiválósági tanács (KKT), illetve az azt vezető Krausz fog dönteni (szinte) egyszemélyben. Sok kutató szerint ezt érdemi konzultáció nem előzte meg. A változások megemésztésére alig egy hónapot hagytak a kutatóknak, akik megélhetése sokszor kizárólag attól függ, hogy sikeresen tudnak-e pályázni. Sokuk azonban biztosan állás nélkül marad, hiszen a támogatható projektek száma drasztikusan csökkenni fog.
Cikkünkben számos kutató (közöttük akadémikus, egyetemi tanár, intézetigazgató) megszólalt, de kizárólag név nélkül, hiszen egyikük szerint „tudományos öngyilkosság most szót emelni bármi ellen”. A megszólalók általános véleménye szerint az új rendszer csak színleg hasonlít az Európai Kutatási Tanács (ERC) pályázati rendszerére, valójában a döntéshozatal mostantól sokkal központosítottabbá, átláthatatlanná és potenciálisan önkényesebbé válik. Az egyik kutató elkeseredettségében így vélekedett: „Engem mindezek megerősítettek abban az aggodalmamban, hogy egyre nagyobb esély van arra, hogy a magyarországi tudományos élet néhány év alatt jóvátehetetlen károkat szenvedjen el. Erre mutat az egyetemek és kutatóintézetek teljesen kiszámíthatatlan finanszírozása és a pályázati rendszer permanens összevissza rángatása is. Nem tudom, mit lehetne tenni, de szomorúsággal tölt el, hogy úgy érzem, ebben nekünk is van felelősségünk, mert mi működtetjük ezt a rendszert.”
Hiányzó válaszok
Kérdéseinkkel kerestük személyesen Krausz Ferencet, aki remek viszonyt ápol a kormánnyal, amely 95 milliárd forinttal támogatja az általa vezetett Molekulárisujjlenyomat-kutató Központot, és megszólalásaiban egyre jobban illeszkedik a kormány kommunikációs paneljeihez, legyen szó az Európai Unió „kettős mércéjéről”, vagy az egyetemi autonómiát ellehetetlenítő alapítványi fenntartási struktúráról. Krausz nem válaszolt nekünk. Kérdéseinkkel kerestük a pályázati rendszert működtető Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalt is, de tőlük sem érkezett válasz.
Mégsem úszhatták meg ennyivel a tudományos közösség jelentős része által botránynak tartott lépéseket, hiszen exkluzív információinkat átvette a Telex és a 444 is, így már sokkal szélesebb olvasóközönséghez juthattak el, a Facebookon pedig egyre sokasodtak a felháborodott kutatói visszajelzések, amelyek többsége az általunk leírtakkal tökéletesen azonos tapasztalatokról számolt be. Ennek nyomán szinte példátlan sajtóvita pattant ki a témában, bár a kormány oldalán kizárólag Krausz szólalt meg, más kutató nem vette védelmébe a rendszert (még azok sem, akik Krausz Ferenc mellett fognak ülni a KKT-ban). Ebben az írásunkban a megjelent cikkek fő állításait gyűjtöttük össze.
Vélhetően a tornyosuló felháborodás láttán Krausz Ferenc (és/vagy a tudományfinanszírozást irányító Kulturális és Innovációs Minisztérium funkcionáriusai) úgy érezték, hogy valamit mégiscsak válaszolni kell, ezért Krausz véleménycikket közölt a Telexen (egy normális világban furcsa lenne, hogy nem az egész ügyet kirobbantó lapunknak küldte a választ, pedig nyilván szívesen lehoztuk volna, de ha nem akarunk álnaivak lenni, akkor ezen sem lepődtünk meg). „Az elmúlt időszakban több sajtóorgánumban is félrevezető, illetve valótlan állítások jelentek meg a Nemzeti Kutatási Kiválósági Program (NKKP) és a Kutatói Kiválósági Tanács (KKT) működéséről, valamint személyemmel kapcsolatban” – kezdi cikkét a Nobel-díjas kutató, majd érdemben egyetlen állítást sem képes megcáfolni a cikkünkből.
Krausz és a „megélhetési” kutatás
Krausz Ferencék úgy érezték, az borzolta fel leginkább a tudományos közösség kedélyeit, hogy nagyjából a felére fog csökkenni a támogatott kutatási projektek száma. Ezért Krausz leírja, hogy „ha a korábbi támogatási felső határ elegendő lenne a nemzetközileg versenyképes kutatási tevékenység elvégzésére, úgy a támogatható projektek száma nemhogy nem csökkenne, hanem drasztikusan, mintegy 40 százalékkal növekedne, a megemelt támogatási keretnek köszönhetően.” Néhány sorral lejjebb azonban így folytatja: „az NKKP-ban feltehetőleg valóban kevesebb projekt kerül majd támogatásra, mint az OTKA támogatási rendszerében.” De nem ez a kissé félresikerült cáfolat indította el a lavinát, hanem a következő bekezdés: „Az NKKP üzenete: a megélhetési kutatásnak nincsen jövője Magyarországon.”
Ez hatalmas kommunikációs baklövésnek bizonyult, ami meglepő a kormány funkcionáriusai részéről. Sok kutató úgy értékelte, hogy Krausz szerint azok az eddigi OTKA-nyertesek, akik mostantól nem kapnak támogatást „megélhetési” kutatók. Sokuk számára ez volt a végső bizonyítéka annak, hogy a Nobel-díjas tudós nem értesült a magyar kutatók nyomorúságáról, vagy egyáltalán nem is érdekli, hogy rendszeresen kutatók tüntetnek azért, mert a fizetésük nem éri el az áruházi pénztárosok illetményét. Az általános érvelés szerint „megélhetési kutatás” nincs Magyarországon, mert aki meg akar élni, már rég otthagyta a tudományos életet. Fontos megjegyezni, hogy itt a valódi tudományos kutatóintézetek és egyetemek munkatársairól van szó, nem pedig a kormány és segítőszervezetei által alapított ezernyi „kutatóintézetben” ki tudja mit csináló emberekről, bár feltételezzük, Krausz nem rájuk gondolt.
De az első válasz nem e kiemelt mondattal foglalkozott, és nem is akárhonnan érkezett. Kollár László, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára a Telexen gyakorlatilag elhatárolódott Krausz Ferenctől, aki a cikkében azt állította, hogy az új rendszer az MTA-val egyetértésben jött létre. Nos, Kollár szerint „ez az állítás ebben a formában félreértés”. Mint írja, „Az MTA véleménye az volt, és ma is az, hogy a kiválósági alapkutatások támogatását egy mind szervezetében, mind költségvetésében, mind pedig döntéseiben önálló kutatásfinanszírozó intézmény, kutatási alap tudja hatékonyan ellátni, hasonlóan a külföldi példákhoz vagy a korábbi hazai OTKA-hoz.” Majd a főtitkár kijelenti, hogy – Krausz állításával szemben – „a kiválósági program nem olyan formában jött létre, ahogy azt az MTA szakmailag javasolta”.
Egy nappal később Lente Gábor, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára írt válaszcikket Krausz Ferencnek, ugyancsak a Telexen, már a megélhetési kutatásokat emlegető beszólását középpontba állítva. A cikk tételmondatában felteszi a költői kérdést: „Vajon hol találkozott Nobel-díjas kiválóságunk megélhetési kutatókkal hazánkban?” A szerző szerint „Bár arról csak feltételezésekbe lehet bocsátkozni, hogy egy ilyen intézkedésnek mi lesz a jövőbeli hatása, de a támogatott programok és vezető kutatók számának a csökkenése logikusan azt vetíti előre, hogy a tehetséges jelöltek közül az eddigieknél többen, és nem kevesebben fogják elhagyni hazánkat." Miközben „bántóan hiányzik Nobel-díjasunk véleményéből annak az elismerése, hogy az eddigi OTKA is kiválósági alapon működött, és a hazai kutatók jelentős bizalmát élvezte.” A cikket számos kutató biztosította támogatásáról, közöttük sok akadémikus és az MTA doktorai is.
A következő napon Földes B. István fizikus, Krausz Ferenc régi munkatársa jelentkezett egy nyílt levéllel a Qubiton, aki megint csak a megélhetési kutatók elképzelésén háborodott fel. A tudós így szól személyesen Krausz Ferenchez: „Biztos vagyok benne, hogy Téged a jobbítás szándéka motivál, ezzel szemben a hazai viszonyok nem ismerete révén mind az alapvetések, mind a következtetések hibásak. Valójában írásoddal is elismered azt a problémát, hogy kutatók állás nélkül maradnak, hiszen az ERC minta szerint megváltozó pályázati rendszer úgymond csak az élvonalbeli kutatásokat kívánja az eddiginél nagyobb összegekkel támogatni, amihez azt a szégyenteljes megjegyzést tetted hozzá, hogy »a megélhetési kutatásnak nincsen jövője Magyarországon«. Erre rögtön reagálva elmondanám Neked, hogy Magyarországon nincs megélhetési kutatás, hiszen az alacsony bérezés miatt a megélhetést keresők nem a magyarországi kutatásokban dolgoznak.”
Krausz Ferenc megkapta a Magyar Corvin-lánc kitüntetést (Fotó: MTI/Sándor-palota/Bartos Gyula)
Még Karikó Katalin sem kapott volna pénzt
Később így folytatja: „A gazdagabb európai országokban a már alkalmazott kutatóknak nem azzal kell törődniük, hogy a megélhetésükhöz, lakhatásukhoz szükséges minimumot előteremtsék, hanem csak a kutatásaik anyagi támogatásáért küzdenek. Ez lényeges különbség. Kérlek, gondolkozz el ezen, és vedd figyelembe azt, hogy megélhetési kutatók nincsenek, viszont átlagos, széleskörű, színvonalas kutatás és képzett kutatók nélkül nincs élvonalbeli kutatás sem.” A fizikus Krausz azon állítását is cáfolja, miszerint Karikó Katalin az új rendszerben támogatáshoz jutott volna Magyarországon (ez az eredeti cikkünk egyik megszólalójának ezt megkérdőjelező vélekedésére volt válasz, de Krausz Ferenc ezen a ponton sem említette egy szóval sem lapunkat). Földes B. István erről a következőt gondolja: „Mint ahogy az általad is említett Karikó Katalin sem kapott támogatást annak idején, és most sem kapna egy olyan rendszerben, ami a legdivatosabb irányzatokat preferálja. Az NKKP sem támogatott volna egy olyan pályázatot, ami az mRNS kutatásával akar előbbre jutni a divatosabb DNS-kutatás helyett. Lehet, hogy tehetségét felismerve rábeszélték volna, hogy álljon be a sorba, ekkor viszont ma nem lenne Nobel-díjas.”
Rá egy napra a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöksége juttatott el egy hasonló tartalmú véleménycikket a Telexhez. Szerintük „a Krausz által vázolt koncepció azt sugallja, hogy csak a nemzetközi élvonalba tartozó kutatás értékes, minden más mehet a levesbe. Azonban a tudomány rendszere normál esetben sokkal inkább hasonlít egy piramishoz, ahol szilárd alapokra építkezve lehet csak meg az a tartószerkezet, amiből kinőhetnek a legkiválóbb, nemzetközileg is jegyzett kutatások. Az új koncepció tehát leginkább az építkezés Mekk Elek-i módját választja, a tetőnél kezdené az építést, ami egyben azt is jelenti, hogy a magyar kutatói társadalom »derékhada« nem fog kutatási forrásokhoz jutni.”
„A koncepció megálmodói – ahogy az már a megélhetési kutatás címkéből is kiderült – nem ismerik és nem értik a hazai kontextust. Nem tartják feladatnak ezek szerint, hogy nemzeti relevanciájú (nemzetközileg nehezebben eladható, döntően társadalom- és bölcsésztudományi) témákat műveljenek a kutatók, amelyek azonban itthon szükségesek, és senki nem fogja megcsinálni helyettünk” – folytatják a szerzők.
Sztálin és a remekművek
Végül Krausz Ferenc (és/vagy a minisztériumi vezetők) újból szükségesnek látták megszólalni, illetve mentegetőzni. A „megélhetési” beszólás élét próbálja csökkenteni, amikor a Telexnek küldött viszontválaszában így fogalmaz: „A megjelent publicisztikák felemeltek egy olyan kifejezést, amit valójában nem használtam. Visszautasítom, és mélyen sértőnek tartom, hogy bárki bárkit is »megélhetési kutatónak« nevezzen. Én ezt sohasem tettem. A »megélhetési« jelzőt csakis és kizárólag azokra az OTKA által krónikusan alulfinanszírozott projektekre vonatkoztattam, amelyek a legtöbb kutatási területen nem teremtettek, illetve teremtenek reális esélyt nemzetközileg versenyképes, élvonalbeli kutatások végzésére. Sajnálom, hogy ebből félreértés adódott.” Bár Krausz logikáját követve felmerül a kérdés, hogy minek nevezné a megélhetési OTKA-projektekben dolgozó kutatókat, ha ők nem megélhetési kutatók?
Cikkünk írásakor az utolsó témában felszólaló kutató Sarkadi Balázs akadémikus volt, aki a HVG-n írt publicisztikát. Az akadémikus emlékeztet, hogy az új rendszer megemésztésére alig hagyott néhány napot a hivatal (előzetes konzultációról pedig – természetesen – szó sem volt): „Most viszont az OTKA helyett nagy késéssel (a szokásos előző év vége helyett csak idén május közepén) meglepetésszerűen és teljesen új feltételekkel kiírt pályázat, a Nemzeti Kutatói Kiválósági Program (NKKP) – a kutatókkal és az MTA-val lefolytatott konzultációk nélkül – »rögtönítélet« jelleggel indult el, és június közepén már le is zárult a beadási határidő.”
Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus (Fotó: MTI/Bodnár Boglárka)
A kutatónak valamiért az új támogatási elvekről egy Sztálinról szóló anekdota jutott eszébe: „A közismert adoma szerint Sztálin egyszer ezt kérdezte Zsdanovtól: Mondja, Zsdanov elvtárs, hány film készül évente a Szovjetunióban? Körülbelül száz – válaszolta Zsdanov. És hány ebből a remekmű? Hát, nagyjából kettő. Na, látja, Zsdanov elvtárs, csak azt a kettőt kell leforgatni.” A legkiválóbbak kizárólagos támogatásáról Sarkadi így vélekedik: „ha csak a vélt legkiválóbbak juthatnak pályázati támogatáshoz, akkor elvész a középhad motivációja és lehetősége arra, hogy érdemi munkát végezzen”.
Talán az indulatok láttán, Krausz Ferenc és az új rendszer irányítóinak feltételezhető dühét csillapítandó, szerdán éjszaka az MTA vezetői közös nyilatkozatot adtak ki. Ebben kiemelik, hogy a KKT tagjai „jelentős szolgálatot vállalt a magyar tudomány fejlesztése érdekében”. Helyesnek tartják azt a feltételezhető célt, hogy itthon tartsák a tudományos tehetségeket, a keretösszeg emelését, illetve a bírálat nemzetköziesítését. Ugyanakkor megjegyzik, hogy „a KKT-nak igen rövid idő alatt kellett a változtatási javaslatait kidolgoznia, amely magyarázza a rendszerrel kapcsolatban felmerülő problémákat. Szeretnénk kiemelni, hogy az NKKP-nak a teljes nemzeti kutatási infrastruktúrába kell illeszkednie, így értékelése is csak azzal együtt végezhető el, vizsgálva a kutatói életpálya során rendelkezésre álló valamennyi forrást.”
Mint írják, „tiszteletben tartjuk köztestületünk tagjainak a sajtóban megjelenő magánvéleményét, hangsúlyozva, hogy azok az MTA döntéshozóival és fórumaival nem egyeztetett állásfoglalások. Azokkal nyilvánosan nem polemizálva az a véleményünk, hogy meg kell teremteni a konstruktív párbeszéd kereteit. [...] Az Akadémia elnöke levélben jelezte a KKT elnökének és tagjainak, hogy amennyiben a Tanács igényli, az Akadémia kész segíteni a most zajló pályázat tapasztalatainak értékelésében és a tanulságok levonásában.”
Itt tartunk most. Bár reménykeltőnek tűnhet, hogy az utóbbi napokban számos szakember szállt szembe egy olyan döntéssel, amit a kutatói autonómiájuk és egzisztenciájuk elleni újabb támadásként értékelnek, és amivel sokak véleménye szerint a kormány tovább növeli a tudomány kiszolgáltatottságát és alávetettségét, annak semmi jele, hogy a magyarázkodáson kívül a kritikáknak bármiféle változtatást sikerült volna kikényszeríteni a rendszer irányítóiból.
