A koronavírus-járvány a tudomány történetének eddigi legnagyobb erőfeszítésére kényszerítette az embert. Egyetlen konkrét probléma megoldására még soha nem fordítottak ennyi erőforrást. Kutatók ezrei tették félre máskülönben elsődleges témájukat, és integrálódtak ebbe a hatalmas projektbe, amely csillagászati összegeket emésztett fel. A nyitottabb társadalmak esetében erre nézve adatok is rendelkezésre állnak, de nem kétséges, hogy hasonlók történtek Oroszországban, Kínában is.
Az erőfeszítésnek meg is lett az eredménye. Hihetetlenül rövid időn belül sikerült olyan eredményt elérni, hogy jelenleg, úgy tűnik, a fő kérdés „csak” az oltóanyag milliárdnyi ember számára való előállításának és felhasználásának a mihamarabbi lebonyolítása. Bár sem a járvány, sem a tudományos munka nem ért véget távolról sem, joggal mondhatjuk, hogy a tudomány e hatalmas krízis hőse. (És joggal lehetünk büszkék arra, hogy ebben az egyik legnagyobb érdem egy magyar kutatóé, Karikó Kataliné.) Az, ami máskülönben több évet vesz igénybe, gyakorlatilag egyetlen év alatt valóra vált. A tudomány e rendkívül koncentrált erőfeszítése emberek millióinak életét mentette meg.
Jelenti-e ez azt is, hogy a tudomány tekintélye, a belé vetett bizalom megerősödött? Aligha. Sőt, inkább az ellenkezője tapasztalható. Számos országban a mihamarabbi átoltottság akadálya az, hogy nincs oltási hajlandóság. Hiába harsogják a tudósok, orvosok, politikusok, média az oltás szükségességét, százmilliók egyszerűen nem hisznek benne; nemcsak a laposföld-hívők szellemi szintjén lévő vírustagadók, de „normális átlagemberek” tömegei sem, és nemcsak, úgymond, elmaradottabb országokban, hanem a világ legfejlettebb részein sem. A tudomány, amely éppen legfényesebb – és mindenki számára közvetlenül is érzékelhető – győzelmét aratta, mintha tekintélyét éppen hogy elveszítené. Mintha csak valami antik tragédia játszódna a szemünk előtt: a győztes hadvezért száműzik hazájából.
Nem csupán egy bizonyos tudománynak az imázsa itt a tét, hanem általában a tudományé, s ennek felmérhetetlen következményei lehetnek. Mert mi történik, ha nem egy jelentős kisebbség, hanem a többség válik szkeptikussá a tudománnyal szemben? Mi lesz, ha hasonló súlyú, de más természetű kérdésekben hiába születnek jó válaszok, azt elutasítja az emberek többsége? Mi az oka annak, hogy a hős könnyen áldozattá válhat? Van ebben szerepe egyes tudósok, sőt tudományos intézetek felelőtlen vagy legalábbis elhamarkodott megnyilatkozásainak. De ennél fontosabb, hogy a tudomány egyre kiszolgáltatottabb a politikai és üzleti érdekeknek. Az elmúlt évben teljes gátlástalansággal használtak ki egyes tudósokat, kijelentéseket a tudománytól független megfontolásokból a másik gyártónak vagy a másik politikai erőnek a legyúrása érdekében. Gondoljunk csak a „szükséges-e maszk?”, a „milyen mértékű lezárások szükségesek?” kérdésére vagy az AstraZeneca vakcinájának kálváriájára. Számtalan olyan esetre, amikor joggal érezhették az emberek, becsapják őket, hogy a tudomány égisze alatt valamilyen átláthatatlan – vagy éppen nagyon is átlátható – érdekérvényesítés történik.
A tudomány lényegéhez tartozik egyetemessége. A világot azonban politikai és üzleti részérdekek „pars”-ok vagyis pártok – uralják. Úgy is, hogy felfalják, kiforgatják, eszközzé teszik a tudományt. Körülbelül úgy működik ez, mint amikor egy élelmiszert megmérgeznek néhány üzlet polcain. Amikor kiderül, természetesen az összes terméket ki kell vonni a forgalomból.
Bár a tudomány(ra való hivatkozás) cinikus kihasználásában fokozatai vannak a gátlástalanságnak – és boldog az a nemzet, amelynek vezetői e sorban nem elöl járnak, de hátul kullognak! –, illúzió, hogy ezen úgy lehet változtatni, hogy rábeszéljük a politikai és gazdasági szereplőket, hogy javuljanak meg. Sajnos a tudomány más célok érdekében való fel- és kihasználásához vezető érdekek voltak, vannak és lesznek. Pozitív változást csak a tudomány nagyobb függetlensége eredményezhet.
A demokrácia egyik legfőbb elvét majd háromszáz éve John Locke angol filozófus a hatalmi ágak szétválasztásában határozta meg. Az elv ma is érvényes, a hatalmi ágak részben változtak. Sokan tekintik a sajtó függetlenségét elengedhetetlennek ahhoz, hogy ne alakulhasson ki önkényuralom. De legalább ilyen jelentősége van a tudománynak. Ezért vészjósló az, ahogyan Magyarországon a tudományos intézmények (is) egyre szorosabb központi irányítás alá kényszerülnek. A tudomány politikailag függővé válása szükségszerűen azzal jár, hogy legalábbis alkalmanként vissza fognak élni vele. Az pedig pontosan úgy hat, mint amikor néhány konzervdoboz miatt az összeset vissza kell hívni. Lehetetlenné teszi, hogy maga a tudás betöltse szerepét a társadalom életében.
A felvilágosodás alighanem legismertebb – bár aligha legszimpatikusabb – figurája, Voltaire élete néhány évét Angliában töltötte. Itt születtek meg Filozófiai levelei. A 11. levélben az „oltásról” értekezik. Nem a mai értelemben vettről, hanem annak eredetijéről. Arról a szokásról, amelyet Angliában Konstantinápoly közvetítésével a cserkeszektől vettek át. E nép legfőbb „exportcikke” gyönyörű női voltak. A cserkesz családok számára legfőbb életstratégia volt leánygyermekük bejuttatása egy-egy hárembe. (Ez elég borzasztóan hangzik, de ne feledjük, Amerikában ekkor kezdtek azon gondolkodni némelyek, hogy talán valami még sincs rendben a rabszolgasággal.) Ezt a lehetőséget azonban tönkretehették az ismétlődő hatalmas himlőjárványok, amelyek még az azt túlélőkön is gyakran maradandó nyomot hagytak. (Kölcsey Ferenc például így veszítette el egyik szemét.) Megfigyelték azonban, hogy kétszer senki nem szokott himlős lenni. Ha pedig egy néhány hónapos csecsemőt himlős váladékkal megfertőztek, inokuláltak, vagyis az oltás ősét alkalmazták, azzal elejét vették a későbbi igazi megbetegedésnek.
Voltaire angliai tartózkodása idején ott már elterjedt ez a gyakorlat. És ezt javasolja Voltaire saját honfi társainak is roppant okosan győzködve őket. Hivatkozik számokra, neves személyiségek elveszítésére, anyai szeretetből fakadó kötelességre és a józan észre, amely, úgy tűnik, a cserkeszeknél a helyén volt. (Ezt az utat követte a tényleges himlőoltást bevezető Edward Jenner is, aki arra figyelt föl, hogy a tehénhimlővel megfertőződött tehenészlányok védettek a későbbi súlyos betegséggel szemben. Innen – mármint a vacca, vagyis tehén szóból – származik a mindenütt elterjedt vakcina kifejezés.)
Voltaire szava a XVIII. századi Franciaországban elég volt ahhoz, hogy számtalan vitathatatlanul helyes gondolat – no meg számos vitatható – gyökeret verjen. Ma rosszabb a helyzet. Ahhoz, hogy az emberiség ne kezdjen visszasüllyedni nem is pusztán a felvilágosodás előttre, hanem a – például az egykori cserkeszekre jellemző – józan ítélőképesség előtti állapotba, nem pusztán egyes embereknek, hanem magának a tudománynak a függetlenségére van szükség.
A szerző teológus, filozófus
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/15. számában jelent meg április 9-én.
