Még nagyon jól emlékszem arra az időre, aktív kémelhárító pályafutásom utolsó, bár egyáltalán nem unalmas éveire, amikor többnyire elméleti titkosszolgálati és jogi szakemberek hozzáláttak az 1990-ben elfogadott ideiglenes szabályozás helyett egy végleges nemzetbiztonsági szolgálatról szóló törvény megalkotásához. Éveken át nyűglődtek a törvényelőkészítési művelettel, újra és újra átdolgozták, vagy átdolgoztatták velük, majd végre 1995. december 19-én a magyar parlament elfogadta az 1995. évi CXXV számú törvényt a nemzetbiztonsági szolgálatokról.
Amikor ezt már mint elfogadott törvényt először elolvastuk, az volt a véleményünk, hogy ezen kár volt éveket bíbelődni, mert a gyakorlati munkát figyelembe véve több sebből vérzett az egész tákolmány. Óriási szerencsém volt, mert én akkor már könnyen beszéltem, hiszen 1995. január 31-től nyugállományba vonultam. Megjegyzem, hogy az ideiglenes törvényi szabályozást is rendre meg kellett sérteniük az alkalmazóknak, hogy eredményt tudjanak produkálni, amelyet az akkori helyzetben a politikai hatalom bizony elvárt tőlünk. Ne feledjük, hogy erre az időre estek az iraki konfliktus utóhatásai a „Sivatagi viharral” egyetemben, a délszláv háború ekkor kezdődött, és a terrorista szervezetek is jóval aktívabbak voltak, mint mostanság, sőt az úgynevezett hazai „bandaháborúk” – robbantgatásokkal fűszerezve – ekkor jelentkeztek.
Ha nem tévedek, már csak a struktúraváltozások miatt is ezen a törvényen már többször kellett változtatni, s ezeket az alkalmakat felhasználva a külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközök és módszerek kezdeményezésének az eljárását is igazán módosíthatták volna. Az eredeti és máig érvényes szövegben az áll, hogy az engedélyező kizárólag az igazságügyi miniszter lehet (ha nem az erre a feladatra kijelölt bíró). És így ment ez éveken, sőt évtizedeken át.
Közben valamikor valamelyik engedélyező részéről igazságügyi miniszteri törvénysértés történt. Valamelyik miniszter gondolt egyet, és az egész engedélyezési eljárást áttestálta a beosztott államtitkárai egyikére, aki elvileg meg sem ismerhette volna az előterjesztések tartalmát. De még ha csak ő ismerhette volna meg! A közvetlen beosztottjai közül többen vitték s hozták, rendezgették az anyagokat, amelyek igen fontos államtitkokat tartalmaztak. Azt hiszem, alaposan meglepődnénk, ha valaki elkészítene egy névsort azokról, akik az utóbbi évtizedekben megismerhették azok neveit és adatait, akiket a magyar titkosszolgálatok külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközökkel és módszerekkel ellenőriztek különböző célokból és okok miatt.
Nekem nem lehet egyetlen kifogásolható mondatom sem az eljárás engedélyezésének eljárása miatt. Szóvá sem tehetem, hogy engem a korábbi években – s talán még mostanság is néha – miért nem tisztelt meg a miniszter az ellenőrzésem engedélyezésével, és lökte oda a különféle velem kapcsolatosan felterjesztett dokumentumokat valami kis államtitkárának A régi időkről tehát nem beszélhetek, de a mostani eljárások során – ha adódnak ilyenek esetemben – joggal elvárnám, hogy az aláírást, engedélyezést egy méregdrága Hampel-kosztümbe bújtatott miniszter asszony eszközölje. Akik pedig a Völner-ügy miatt a miniszter lemondását vagy az eltávolítását tartanák az elfogadható lépésnek, hát azokkal nem tudok vitatkozni.
