Egy éve szívizomgyulladásban elhunyt egy Dombrádon élő 12 éves kisfiú. A fiú belázasodott, nem evett és nem is ivott, az állapota egyre csak romlott. A szülei háziorvoshoz vitték, aki a kisvárdai kórházba küldte. A kórházból azonban hazaengedték azzal a kikötéssel, hogy igyon sok folyadékot. A kisfiú másnap reggel elvesztette az eszméletét. Ezután a mentők újraélesztették, a nyíregyházi kórházba szállították, az életét viszont már nem sikerült megmenteni. A szülők a kisvárdai kórházat hibáztatják. A dolog pikantériáját az adja, hogy egy hölgy, aki névtelenül jelent meg a médiában, a közösségi oldalán meglehetősen kemény szavakkal (többek között használva a „gyilkosok” kifejezést) bírálta a kisvárdai kórház személyzetét, működését, szakmai kompetenciáját. Idén ősszel az említett hölgyet bíróság elé citálják, ugyanis a kórház főigazgatója becsületsértésért beperelte. Az igazgató úr szerint a bíráló kijelentései alkalmasak arra, hogy csorbítsák a kórház jó hírét, megrendítsék a szakmaiságába vetett hitet, a bizalmat megtörjék, ezáltal nehézséget okozhatnak a betegellátásban.
A magyar egészségügy kritikus, szinte már tarthatatlan állapotban van. Bár a jelenlegi kormány nem csekély erőfeszítéseket tesz az ügyben, hogy a magyar ember, ha megbetegszik, előbb számíthasson a zsebében hordott vagy nyakába aggatott szerencsehozó talizmán erejére, mint az adójából működtetett, permanens módon rothadó egészségügyre (az egészségügyi szektor Belügyminisztériumhoz csatolása, szülészetek bezárása, a praxiskörzetek, az ügyeleti rendszer átszabása, viszálykodás az orvosi kamarával, rekordméretű kórházi tartozás stb.), mégis elmondható, hogy a magyar egészségügy lezüllesztésének komoly politikai múltja van, és a felelősség a mindenkori politikai elit vállát terheli. Ez az állapot, ha permanens módon jelen van, és generációk közt kontinuitást, vagyis folytonosságot teremt a társadalom egészségügyi ellátásának csapnivaló körülményeit illetőleg, komoly szocializációs és lélektani hatással lesz nem pusztán a közemberre, de ami talán ebben az esetben még súlyosabb: az egészségügyi dolgozóra is. Ennek a következménye az a fajta kollektív cinizmus, amelynek a szájára letörölhetetlen kaján vigyor ül ki minden pillanatban, amikor meghallja a hippokratészi eskü – mára naivnak titulált – felemlegetését. A késő modern opportunista és pragmatista ember számára a népgyógyítás mint hivatás, mint önmagáért tett és önmagát igazoló jóság elképzelhetetlen. A modern ember szerepkörét igazán komolyan vevők „progresszív” merészségükkel egészen odáig mennek, hogy a jóság mint önérték – tehát megfelelő „javadalmazás” hiányában – maga a nagybetűs hülyeség. Mindezek fényében, továbbá, hogy a társadalom működését szeretem kellően széles, mégis részletes képekben szemlélni – talán ezért is rajongok idősebb Pieter Brueghel festészetéért –, azt gondolom, hogy a dombrádi eset értelmezési keretrendszerét a politikum belső körébe lökni és erre leszűkíteni félrevezető és intellektuálisan inkorrekt alapállás.
A közalkalmazottak állam által való megbecsülése természetesen elengedhetetlen feltétel a szakmai kompetenciák és a munkamorál megfelelő kiaknázása szempontjából, de a probléma gyökeréhez való leásás menetében ezt még mindig egy felszíni állomásnak tartom. Mert az valóban joggal felróható a hatalom számlájára, hogy a kórházi dolgozók kiégése minden eddigi tempót és mélységet felülmúl, de az, hogy az ebből származó emberi közöny, inkompetencia és cinizmus – ahogy erre a dombrádi eset rámutat –, valamint az önreflexió teljes hiánya sőt, az „erő jogán” való logika egymással könnyedén összeházasítható, a félperiféria regionális sajátossága. A kórház főigazgatója az önvizsgálat minimális gesztusának gyakorlása helyett inkább úgy dönt, hogy a problémák kezelésére az itt és most legalkalmasabb eszköz a demokratikus nyilvánosság szűkítése, adott esetben befagyasztása, úgyhogy perre megy. Miért? Hát az erő jogán. Mert az alá-fölérendeltségi viszony kiaknázása mindig kifizetődő volt itt, a félperiférián. Így üzen a főigazgató úr mindenkinek, aki a véleménynyilvánítás szabadságával próbálná opponálni a fent és a lent Magyarországon megmerevedett hatalmi struktúráját.
Félreértés ne essék, a főigazgató relevanciája nem abban áll, hogy ő konkrét személyében rossz (bár ez is lehet), hanem mint archetípus, az esőfelhőként fejünk felett lebegő kollektív tudatból hívja le ezt a „tudást”. Az európai peremvidék tudása, a „peremtudat” tapasztalata. Ha a derűt és a melankóliát össze akarom fésülni – ahogy azt Hamvas Béla tette –, azt mondom, ez a hrabali, örkényi, mrozeki tudás. Ha csupasz – épp ezért – pusztító kiszolgáltatottságát akarom kidomborítani, azt kell, hogy mondjam: ez a kafkai tapasztalat.
Mindenesetre jól látszik, hogy Marxék tévedtek, amikor a „fent” és a „lent” mélyen eredő hatalmi törésvonalát az osztálykülönbségekből származtatták. Hiszen ez a hierarchia, ez a dinamika képes leszivárogni és hasadást képezni a legmagasabbtól egészen a legalacsonyabb és legcsekélyebb érdekérvényesítő képességekkel rendelkező társadalmi osztályokig. Valami, ami nagyon mélyen része az emberi természetnek. Nem könnyű, de ha definiálnom kell a jelenséget, azt mondanám, hogy ez a „mindennapi fasizmus” mechanikája. Ugyan a látszat erős volt a XX. században, hogy a fasizmus – ráadásul – intézményes keretek között bukott el, azonban a mindennapi életbe ügyesen, a „petit perceptionok” képében mentette át magát, és finom fasisztoid vonásokkal időnként igyekszik mutatkozni. Mint ahogy erre élénk példával szolgál a kisvárdai kórház főigazgatójának kényszerű erődemonstrációja.
