A jelenlegi iparpolitika és gazdaság valósága az, hogy az országok állandó versenyben állnak egymással a nemzetközi vállalatok befektetéseiért. A több évtizedes neoliberális politika miatt a kormányok megfosztották magukat attól a képességüktől, hogy maguk újítsanak, oldjanak meg problémákat, illetve teremtsenek munkahelyeket. Ez volt az úgynevezett privatizáció, aminek eredményeként olyan kormányok jöttek létre, amelyek csak arra képesek, hogy még a legjobb esetekben is csak terelgessék a közérdek felé a magánszektort.
A legrosszabb forgatókönyv néhány trösztellenes törvényt, néhány adót és laza kereskedelmi megállapodásokat tartalmaz. A legjobb forgatókönyv is viszont csak a kormányok hosszú távú terveit foglalja magába, amelyek arra ösztönzik a vállalatokat, hogy zöldebbé váljanak, és hogy a kormányok versenybe szálljanak egymással, hogy ki tudja vonzani a legtöbb „közvetlen külföldi befektetést” (Foreign Direct Investment – FDI). Ily módon kétféle versenyt különböztethetünk meg.
A fejlődő országok a környezetvédelmi és munkaügyi normáik deregulációjával és az adók csökkentésével versenyfutást folytatnak a mélyre (race to the bottom), vagyis egyre olcsóbb munkaerőt kínálnak egyre kevesebb védelemmel, visszaélhető környezettel és egyre alacsonyabb adókkal. A fejlett országok viszont versenyt folytatnak felfelé. Egyre magasabb támogatásokat, vissza nem fizetendő pénzügyi tranzakciókat kínálnak a magánvállalatoknak. Mindkét forgatókönyvben a gazdag vállalatok vannak az előnyben, és látszólag ők az erősebb szereplők.
Ennek azonban nem feltétlenül kell így lennie. Először is, a fejlett nemzeteknek fel kell ismerniük, hogy nem a pénzügyi erejük az egyetlen alkualapjuk. A vállalatok stabil energiahálózatot is keresnek, stabil árakkal és lehetőleg zöld energiával, valamint jól képzett munkaerőt, stabil intézményeket, jó egészségügyi rendszert, jól karbantartott és kiépített infrastruktúrát és erős fogyasztói erővel rendelkező piacot, azaz vastag pénztárcákat.
Ha a gazdag és fejlett országok felismernék potenciális alkuerejüket a magánvállalatok felett, bevezethetnék a „feltételesség” fogalmát. A feltételrendszer lehetővé tenné a kormányok számára, hogy ne csak terelgessék a vállalatokat, és egyre több pénzt ajánlva könyörögjenek nekik, hogy „légyszi, válasszatok minket,” hanem inkább feltételekhez kötnék a támogatásokat. Tévedés ne essék, a vállalatoknak nyújtott támogatások folyósítása önmagában még mindig a neoliberális közgazdasági gondolkodás része, amelyben az államok a magánvállalatoknak vannak alárendelve, és része a kockázatok szocializálása és a profit privatizációja jelenségének, mivel itt csak a magánszektor az, aki gyorsan tud újítani vagy problémát megoldani, és ezért bármi áron ki kell őt szolgálni.
Ha az életünk minimum egyharmadában (8 órás munkanap) fel akarjuk számolni a borzalmas és halálos munkakörülményeket, az élhető környezet rombolását és a magánvállalatok demokráciamentes jellegét, akkor ezen a gondolkodásmódon változtatni kell.
Ennél a pontnál visszatérek a feltételekhez és a kormányok alkupozíciójához. Miután észrevették a kormányok, hogy a pénzügyi transzfereken és a dereguláción kívül sokkal többet kínálnak a globális nagyvállalatoknak, akkor rájönnek, hogy a vállalatok maguk is AKARNAK ipari kapcsolatot kialakítani a fejlett nemzetekkel, hogy hozzáférhessenek a fent felsorolt dolgokhoz. Ezek a vállalatok nem szimplán kedvességből fektetnek be fejlett nyugati országokba, ahol a munkaerő sokszor annyiba kerül, mint a fejlődő országokban. Ezen a ponton a kormányok erős kormányokká válnak a gyenge, neoliberális kormányok helyett. Megkövetelhetik és meg is kell követelniük a vállalatoktól, hogy tartsák tiszteletben a munkahelyi demokráciát, tartsák tiszteletben a környezetet, fizessenek rendes béreket, és csak olyan beszállítókkal kössenek üzletet, akik maguk is tiszteletben tartják az alkalmazottak emberi jogait, beleértve a munkahelyi demokráciát, azaz a szakszervezeteket és a üzemi tanácsokat, a tisztességes béreket, a kollektív szerződéseket, valamint hogy a köz érdekében dolgozzanak, és ne csak a saját rövid távú érdekeikért.
