A második világháború kezdetén, 1939-ben születtem. Gyerekként sok mindent átéltem: összeköltöztetést, „védett házat”, ostromot. Apám munkaszolgálatban halt meg, anyám drogériáját Rákosiék államosították. 1956-ot már tudatosan éltem meg, ám utána belesimultam a rendszerbe. Tanultam, dolgoztam, családot alapítottam.
1962-ben végeztem a Műegyetemen, mérnökként számos nagy vidéki beruházásban vettem részt, majd Budapesten építettem utakat, hidakat. Közlekedési tervpályázatokon is részt vettem, azóta is foglalkoztat e téma. Jártam a hazát, s a lehetőségek szerint a világot is, gyerekcsapatot szoktattam a szárazföldi és vízi túrázásra, fényképeztem, igyekeztem barátokat gyűjteni és megőrizni. Egy-két témában megírtam a véleményemet, ezek a lapokban meg is jelentek. A politika a 80-as évek végén kezdett ismét érdekelni, a rendszerváltás eseményeit figyelmesen követtem. Később kiszorultam a szakmámból, s az MTI-be kerültem. Itt köteleztem el magam igazán az írás mellett, amit azóta sem adtam fel. Igazán aktív a 2010-es „fülkeforradalom” után lettem, látva: igen rossz irányba megyünk. Glosszákat írtam az újságokba, tüntetéseken vettem részt.
2012-ben megjelentettem szüleim 1944-es levelezését, majd a pedagógus Leveleki Eszter hagyatékából szerkesztettem könyvet, amely az ő életén keresztül, alulnézetből mutatta be a háború, az ötvenes évek, az ’56-os forradalom és a Kádár-kor világát. A Bánkon nyaraló gyerekek később, felnőttként is kapcsolatban maradtak, létrehoztuk a Leveleki Alapítványt, amelynek vezetőjéül engem kértek fel.
2014-ben és 2018-ban is a Fidesz ellen szavaztam, s 2019-ben könyvbe szerkesztett írásaimmal emeltem szót Orbanisztán visszaélései ellen. A 2022-es választások előtt új, hasonló kötettel álltam elő, ám a vereség meggyőzött: amit eddig tettem, tettünk az önkényuralom ellen, az kevés. Ma az a véleményem: Orbán rendszerét belülről nem lehet megdönteni a kiépített gátak miatt, azt csak külső körülmények – gazdasági nehézségek, uniós nyomás – buktathatják meg. Ez a helyzet lassan összeáll, ám lehet, hogy a vég drámai lesz – s nem biztos, hogy megérem.
Nem gondolom, hogy hiába éltem, de az a világ, amelyet sokakkal együtt elképzeltem, s ami meg is valósulhatott volna, nem jött létre, inkább egyre távolabb kerültünk egy optimális állapottól. Ez nem csak a hazai viszonyokra igaz, az egész glóbusz válságban van, gazdasági, környezeti, politikai és társadalmi tekintetben egyaránt. A kínai átok beteljesedett: érdekes korokat értem meg, de elszomorít, ha arra gondolok, mit hagyunk az unokáinkra. Ma úgy érzem, nem szeretnék a saját kortársam lenni, jobb országot-világot álmodtam mindnyájunknak.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/41. számában jelent meg október 7-én.
