A leghatékonyabb anti-Fidesz-recept

Ha kormánypárti propagandista lennék, vagy a közvélemény formálásában is jeleskedő helyettes államtitkár, netán valami ennél is nercisztikusabb akárki, és minden pont nem úgy lenne, ahogy van, akkor azt mondanám: vegyük vissza a Fidesztől polgári és nemzeti dolgainkat. És tökéletesen megértem, ha valaki még egyszer nekifut a nyitó mondatnak, mert nem egyszerű, de eskü, nem miattam van ez így.

A Fidesz mániája ugyanis, hogy mindenfélét vissza kell venniük, legújabban például a környezetvédelmet, mintha két-három hete még nem röhögték volna harsányan körbe a klímahisztériázókat. Csak hát azok a fránya közvélemény-kutatások, meg nem is az, hanem a fránya nép, amely klímaügyben együtt pánikol a haladókkal. Hallatlan. Mindegy, menni kell a közvélekedés után. Pragmatikusan. Meg doktorminiszterelnök úr zseni.

De visszakanyarodva a kanyaromhoz: tényleg azt gondolom,

hiba volt hagyni, hogy a Fidesz rátegye a kezét olyan univerzálisan közös ügyekre, mint a jobboldali, polgári értékrend vagy a magyarságszeretet.

Amiben persze vastagon benne volt a mindenkori SZDSZ és MSZP, és benne voltunk mi is, akik a mindenkori SZDSZ-szel és MSZP-vel szemben sokáig a Fidesznél találtuk meg a polgáriságot és a magyarságtudatot. Aztán látjuk, mi lett belőle. Az egyik pillanaturalási termékké lett, a másik szintén, arra kell csak, hogy, mondjuk, az átlagbérben a V4-ek negyedik helyén botladozó hazánk fiai a nemzeti büszkeséggel átitatva örvendjenek a kamu bérrobbanásnak.

Na de ki az, mi az a polgár? Önálló ember. Önállóan dönt, viseli jó és rossz döntéseinek következményeit egyaránt. Nem simliz, nem kiskapuz, nem kádárkorszakoskodik, nem azt keresi, hogy mikor, hol, melyik ismerőse tudná holmi versenyelőnyhöz juttatni. Jegyet, bérletet vesz. Megveti a korrupciót, semmilyen szinten nem vesz részt benne. Szereti a sokszínű médiát. Hisz a szólás szabadságában. A másokéban is. Kiáll magáért. Kiáll másokért. Ni, most veszem észre, hogy ezt nem kell visszavenni a Fidesztől, hiszen pont erre az ortodox típusra nincs már arrafelé semmi szükség.

Akkor szerezzük vissza Erdélyt. Erdély mindenkié. Trianon fájdalma is mindenkié. A Felvidék is. Kárpátalja is.

S ha már, akkor szerezzük vissza a folklórt. Hadd énekeljék a magyar nótáikat, a fehérvári huszárokat, nekünk jó lesz a széki, dél-alföldi, szatmári, bonchidai, a valódi csárdás, nem az összevissza, fent és lent hangsúlyos egyszerre, a legényes, a sűrű meg a ritka magyar. Hadd szóljon a népzene! Autóban is, mindenhol is. Aki még nem búsongott egy jóféle furmint fölött mezőségi akasztóst vagy kalotaszegi hajnalit dúdolva, nem is tudja igazán, milyen rendesen szomorúnak lenni.

Vissza a falvakat is! Olyan gyönyörű a magyar vidék. Jó ott lenni. Menni kell mindenfelé. Nem lesz wellness, gyorsétterem, pub, lounge és koktélterasz, de lesz szívélyes fogadtatás, jó beszélgetések, kevés kis valami, amit viszont örömmel osztanak meg a vendéglátóink, skanzenutcácskák, amelyek „világvégűségük” miatt élték túl a szocializmus dúlását, de ki tudja, meddig maradnak meg nekünk.

És vissza a múltat is, mert az aztán végképp közös örökségünk! De talán kár is volt ezt túlbonyolítani, mert nincs itt semmi titok, egyszerűen csak jó magyar embernek kell lenni. Jobbról, balról, mindenhonnan. Ennyi a recept.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/34. számban? Itt megnézheti!