Soha nem gondoltam volna a kilencvenes években, amikor a visszarendeződés rémével riogattak, főleg a szocialisták ’94-es hatalomra kerülését követően, hogy két évtizeddel később kell megtapasztalni, mit is jelent valójában a lopakodó diktatúra egyre nagyobb térfoglalása. Amikor azzal kell szembesülni az egy évtized alatt lépésről lépésre végrehajtott átalakítás és finomhangolás után, hogy ugyanazok a fortélyos félelmek és megalkuvásokért kiosztott előnyök határozzák meg az emberek egy részének az életét, mint amiket fiatalon már a 80-as években megszoktunk, de elfogadni már akkor sem akartunk. A legnehezebben feldolgozható dolog mégis az, hogy lényegében ugyanazok hajtották végre – vagy nyújtottak hozzá erkölcsi támogatást – a 2010 után a fordulatot, akik annak idején az élére igyekeztek mászni a rendszerváltást előkészítő mozgalmaknak. Az MDF milliárdos apanázsért kivásárolt egykori jeles tagjai, az úgynevezett reformszocialisták, akik belesimultak egy-egy pozícióért a NER-be, az egykori baloldali és liberális gazdasági holdudvar néhány kedvezményezettje, aki felszállhat az elnöki különgépre az üzleti delegáció tagjaként, és a „Főnök” bábáskodása mellett köthet zsíros üzleteket. A Fidesz – Orbán Viktort a legelképesztőbb politikai-ideológiai kanyargásaiban vakon követő – néhány alapítója, a kereszténydemokraták, akik harminc aranyért naponta árulják el Jézust, a templomok felújításáért cserébe hajbókoló egyházvezetők. És mi írástudók is felelősök vagyunk, akik észleltük, de nem kongattuk időben a vészharangot, vagy nem vettük észre a nyilvánvalót.
Most itt állunk, és keressük az okokat, hogy történhetett ez velünk. Egymást méricskéljük, kinek a vétke nagyobb. Azé, aki képes volt a politikai ellenzékére gumilövedékeket lövető, kardlapozó lovasrendőröket vezénylő, a hazát csődközelbe kormányzó politikust támogatni, vagy azé, aki úgy stabilizálta a globális válság múltával gazdaságilag az országot, hogy közben a klientúráját multimilliárdossá gazdagította, a szegényeket még kilátástalanabb helyzetbe sodorta, az ország politikai berendezkedését pedig megváltoztatta. Személyi kultuszt alakított a pártjában, és ennek segítségével autokráciát az országban, az országgyűlést csinn-bumm cirkusszá züllesztve.
És nem csak az Orbán-párti képviselők váltak tússzá ebben az országban.
Csupán lózungok maradtak | Magyar Hang
December 13-án nagy érdeklődéssel övezett, telt házas vitaestet szervezett hetilapunk a kormánykritikus konzervatív értelmiség számára, „Merre tovább, polgári Magyarország?" címmel. Az est háziasszonya Lukácsi Katalin volt, míg az előadók Pálinkás József, az MTA korábbi elnöke, volt miniszter, Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely polgármestere, Király Miklós, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára és Gyöngyösi Márton uniós parlamenti képviselő voltak.
Túsz a gyermek az egyentankönyveivel az iskolában; előbb-utóbb azt is megszabja a szülő anyagi háttere, hogy továbbtanulhat-e a gyerek. Oktatáspolitikájuk célja teljesen nyilvánvaló: a gazdaságpolitikájuk felülírja azt, hogy kinek mi az egyéni célja, milyen terület művelése tenné boldoggá. Szakképző iskolákba terelnék be gyerekek tömegeit, hogy legyen munkáskéz a kiemelt stratégiai partnerségre vállalkozó multiknak. A szerencsésebbek elmehetnek gimnáziumba és egyetemre is, majd akár kormánytisztviselőnek is, ha családilag megbízhatónak minősíttetnek valahol.
A közalkalmazottak túszok, bármikor utcára tehetik őket, ha nem úgy táncolnak, ahogy fütyülnek nekik. Túszok a kutatók, kihúzták alóluk a biztonságot és szabadságot jelentő Magyar Tudományos Akadémiát. Túsz a köztársasági elnök is, aki látszólag lelkesen támogatja az Orbán-uralta törvényalkotást. Túszok a bírák, az előmenetelük függ attól, hogy tudják-e maguktól, milyen ítéletet várnak el tőlük. Túsz az ügyész, ha jót akar magának és a családjának: igazodik. Túsz az alkotmánybíró, aranykalickában tartott túsz, ezért egyre ritkábban ragadtatja magát különvéleményre.
Túsz a tanár, a gondosan kimunkált alaptanterv és az adminisztrációs kényszer túsza, aki magára húzta a hivatástudat kényszerzubbonyát, duplán szenved.
Túsz a mentős, akit karácsony előtt négyezer forintos jutalommal sértettek vérig, a rendőr is, aki még nem tudja, mit várnak tőle bruttó 500 ezerért.
De túszok a milliós jutalmat kapó kiváltságosok is, mert velük íratják alá azokat a dokumentumokat, amelyeket nem lenne szabad aláírniuk.
A túszok a túlélésre koncentrálnak, miközben a szabadítókra várnak. De most nincs mire várni, mert nem jön sehonnan a segítség. Bármilyen nehéz is, dönteni kell: túszok leszünk, vagy szabadok...
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!
