Út két világ között: a Bécsi út 96/B-ben folytatott ásatás változatos és gazdag leletanyagot produkált a gyerekjátékoktól a vízvezetékig. Személyes visszaemlékezés!
Kellemesen sütött a kora őszi nap 2003 szeptember elején. Az óbudai Bécsi út 96/B alatt zajló régészeti feltárás munkanapja lassan a végéhez közeledett. Már az ásatási konténerben rendezgettük Facsády Annamária ásatásvezetővel, valamint Anderkó Krisztiánnal az aznap előkerült leleteket, a rajzokat és a dokumentációt, amikor az egyik munkás izgatottan benyitott, hogy találtak valamit a nem sokkal korábban felfedezett két lócsontváz mellett. Ekkor még nem sejtettük, hogy valami olyasmi kerül elő, amelyre a modern kori régészeti feltárások elmúlt 150 évében szinte sehol máshol nem bukkantak még egy rómaiak által parcellázott és általuk használt „nagyvárosi” temetőben.
A lócsontvázak mellett egy bronzedénynek tűnő korong kandikált ki a földből. A munkások profi k voltak, egykor Tatabányán dolgoztak bányászként, s miután a tárnákat bezárták, naponta utaztak csoportosan Budapestre ásatásokon dolgozni. Precízen tárták fel a sírokat. Megkértük hát őket, finoman kezdjék kibontani a bronzkorong melletti területet. Visszamentünk a konténerbe, de alig telt el tíz perc, újra jött az emberünk, és jelezte, hogy megint előbukkant valami. Egy újabb bronzkorong került elő a földből, és azon kezdtünk el tanakodni, láttunk-e már olyan római áldozati bronz edényeket, amelyeket egymással szembefordítottak volna: be kellett vallanunk, hogy nem. Emiatt arra kértük a munkásokat, nagyon óvatosan kezdjék el kibontani a két bronz közötti szekciót. Ahogy nekiálltak, faszén bukkant elő. Álltunk, és azon gondolkodtunk, hogy vajon áldozati edényből származó szerves anyag lehet-e. A faszenet vizsgálgatva villámcsapásként ért a felismerés: „Te jó ég, ez egy abroncs, közte ott a tengely, és akkor ez egy római kori lovas kocsi!”
Mielőtt belemennénk abba, miért számít szenzációnak egy lovas kocsi egy parcellázott római temetőben, érdemes beszélni magáról a lelőhelyről, a Bécsi út 96/B-ről. A római kori városokat ne úgy képzeljük el, mint a maiakat. Gyakran nem egy település, hanem több különféle közigazgatási egység működött egymás mellett. Aquincum szűken vett területén belül, Óbudán három ilyen egységgel találkozhatunk: a katonaváros (Nagyszombat utca–Bécsi út–Szentendrei út eleje–Duna, Hajógyári sziget), a legiótábor (Flórián tér és környéke) és szintén a Szentendrei úton, a tábortól két kilométerre északra elhelyezkedő polgárváros, amelynek a központja körüli rommezőn hozták létre a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Aquincumi Múzeumát, még 1894-ben.
A mai Bécsi út mentén feküdt a katonaváros egyik legnagyobb, több kilométeren át húzódó temetője. 3100 négyzetméteren ennek a részét képezte a katonavárosi amphitheatrum közvetlen közelében található Bécsi út 96/B. A telekre igényt tartott a Budapesti Műszaki Főiskola, és az építkezés megkezdése előtt 2003-ban feltárták a területet. Ma az épület az Óbudai Egyetemhez tartozik, az intézmény Neumann János Informatikai Karának ad otthont.
Az ásatás vezetője, az Aquincumi Múzeum akkori igazgatóhelyettese, Facsády Annamária a feltárásokról szólva már akkor megjegyezte, a temetőrészlet nagyon változatos és gazdag leletanyagot produkált, és nem csak a kocsi miatt volt jelentős lelőhely. „A feltárás során a római katonaváros nyugati temetőjének, az ún. Bécsi úti temetőnek egyik parcelláján, pontosan 235 sír került elő, közöttük egy szenzációnak számító római kocsisír. Megtaláltuk a temető nyugati és északi kerítésfalát is. A hegyoldalon lévő források vizét szállította dél felé az a terrazzóval bélelt, fedett vízvezeték, amelyet a temető nyugati oldalán bontottunk ki. A sírokból számos kerámiatárgy, mécses, érem, üvegedény, különböző ékszer került elő a kocsisír bronzveretei és millefiorival díszített lószerszámveretei mellett” – írta korabeli összegzőjében a ma nyugállományú régész, főmuzeológus, aki húsz évvel az ásatás után is arról beszélt lapunknak, hogy a Bécsi út 96/B alatt ritka gazdag temetőrészletet sikerült feltárni.
Már régészhallgatóként is érezte az ember, hogy a terület az ókori római temetkezési szokások szinte teljes tárházát felvonultatta. Hamvasztásos, csontvázas sírok, római téglából (tegula) épített sírépítmények, leletgazdag és mellékletek nélküli temetkezések. Akadt olyan sír, ahol két elhunyt – mint utóbb az antropológiai vizsgálatokból kiderült, feltehetően két férfi – egymás kezét fogta. Relatíve sok volt a gyerek- és kamaszsír, sok játék, dobókocka, ostáblakorong vagy feltehetően álmot őrző amulett került elő. Ahogy arra Facsády Annamária felhívta a figyelmet, annak fényében külön érdekes a sok, melléklet nélküli férfi jelenléte, hogy a közelben az újkorban, még a XVIII. század idején is – Újlak és Óbuda határán – egy akasztódomb is működött. Így az is elképzelhető, hogy e sírok közül több az ott kivégzetteket rejtette.
Az ásatás egyértelműen legnagyobb szenzációjának a császárkori fogatos kocsi számított. Többek között azért, mert gyakorlatilag sem előtte, sem azóta nem került elő ilyesmi római „nagyvárosi” közegből, kiparcellázott római temetőből. A teljes képhez természetesen hozzátartozik, hogy egy évvel korábban, 2002-ben, Budaörsön is előbukkant három kocsis temetkezés, ám azok nem városi közegből, hanem a temetkezések idején főleg a helyi kelták által lakott római kori falu – Teuto faluja (vicus Teutonis) – temetőjében pihentek.
Ahogy a helyi elit császárkori kocsitemetkezéseinek ismert kutatója, Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) régésze a témáról az Utas két világ között című cikkében írta: „A kelták a túlvilágot a föld egy távoli vidékén (az írek egy távoli szigeten) képzelték el, ahová hosszú út vezetett, és ahonnan már nincs visszatérés. Az elhunyt hozzátartozó hitük szerint tehát nem halt meg, hanem csak elutazott, hosszú útra indult, amelynek végén a túlvilági lét örök boldogsága várta. A túlvilági utazásra utaló jeleneteket a Kr. u. I. század végétől számos – a Lajta-vidéken és Északkelet-Pannoniában, a boius és az eraviscus törzs területén – előkerült bennszülött síremléken ábrázolták. Az eddig előkerült több mint 70 domborművön az elhunytat utasként jelenítették meg, szolgái kíséretében ritkán két-, gyakrabban négykerekű kocsin ülve, sokszor a kocsi előtt vezetett hátaslovával és kedvenc vadászkutyájával együtt.” Ha valaki átsétál a Flórián téri aluljáróban, az oda kihelyezett síremlékeken is találkozhat ilyen allegorikus kompozícióval.
A Budaörsön feltárt római kori temető 162. sírjának az utazókocsija (Rekonstrukció: Mráv Zsolt)
A kocsis temetkezések érdekessége, miként azt Mráv Zsolt írja: „A legkorábbi kocsisírok későn, csak a II. század elején és közvetlen előzmények nélkül tűntek fel a már római uralom alatt álló Északkelet-Pannonia frissen kialakult őslakos elitjének körében. Ugyanez igaz a kocsisírok elterjedésének másik fő területén, a thrákok által lakott provinciákban, ahol az ismertté vált kocsit tartalmazó temetkezések száma mára meghaladta a kétszázat, bár ezek többségét kincsvadászok fosztották ki.”
A Bécsi út 96/B-ben 2003 őszén talált római fogatos kocsi alkatrészeinek maradványai húsz évvel később a BTM Aquincumi Múzeumában (Fotó: Végh László/Magyar Hang)
Fotó: Végh László
– Pannoniából jelenleg valamivel több mint harminc ilyen temetkezést ismerünk, amelyek túlnyomó többsége a kelták nagyrészt rómaivá vált eraviscus törzsi elitjéhez köthetőek, és leginkább az általuk lakott térségére, az Északkelet-Dunántúlra koncentrálódnak – mondta lapunknak az MNM régésze. Mráv Zsolt szerint a Bécsi út 96/B-ben talált kocsi több szempontból is érdekes. A család, mivel a katonavárosban temetkezett, nagy valószínűséggel a canabae (táborváros) lakója lehetett. Ez a lokalizáció eddig egyedülálló, egyúttal mutatja, hogy a külsőségekben rómaivá vált kelta törzsi elit még római közegben is megőrizte ezt a rómaiak szemében egyébként „barbárnak” tűnő temetkezési szokását.
Furcsa ugyanakkor, hogy a kocsihoz nem tartozott elhunyt, vagy legalábbis nem került elő. Ahol van, ott általában nem messze a kocsi mellé temették. Noha egy gyereksírt beástak a késő római időszakban a kocsit rejtő gödörbe, de nem valószínű, hogy az pusztította volna el a jármű mellé eltemetett személy nyughelyét. Persze előfordulhatott az is, hogy az elhunyt hamvai, mivel magasabban voltak, már a római korban eltűnhettek – a városi temető sűrűsége miatt a távolabbi eltemetés nem tűnik életszerűnek. De akár áldozati temetkezésről is szó lehetett. Ezt ma már a leletkörülményekből nem lehet eldönteni.
Közben az is látványos, hogy mennyire szétszedték a járművet, és szinte alig került funkcionális vasalkatrész a gödörbe. Ugyan minden kocsit – az alkatrészek újrahasznosítása miatt is – szakavatott kezek néhány óra alatt szerkezeti elemeikre bonthattak a temetéskor, ám Mráv Zsolt szerint a Bécsi úti a megszokottnál is hiányosabb volt. Ennek egyik oka valószínűleg az lehetett, hogy a kiparcellázott temetőben a gödör kicsinek bizonyult, miközben a sziklás talajban nem tudtak mélyebbre ásni.
Mivel ennyire töredékesen temették el, a Bécsi úti kocsit teljes egészében nem is lehet rekonstruálni, a meglévő részeket azonban szépen be lehet mutatni. Magának a kocsinak az újraépítése sem egyszerű fel adat, hiszen egyre kevesebb olyan mesterember – kovács, bognár stb. – dolgozik, akik értene e járművek elkészítésének mesterségéhez. S hogy mennyibe kerülhet egy díszes császárkori fogatos kocsi restaurálása? Mráv Zsolt szerint a költségek sok mindentől függenek, nem lehet egységesíteni, de azzal nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, többe kerül a rekonstrukció, mint egy mai középkategóriás gépjármű.
Óbudán, Csillaghegyen – az aquincumi településegyüttes villaövezetében – 2017-ben is feltártak egy kocsis temetkezést, ahol a járművet gyakorlatilag útra készen temették el. Az Aquincumi Múzeumban pedig eltökéltek azzal kapcsolatban, hogy a korábbi időszakos kiállítások után ezeket a temetkezési célra használt római kori lovas kocsikat nagyszabású kiállítás keretében is bemutassák. Így reális az esély arra, hogy egyszer ezek a járművek virtuálisan vagy újraépítve ismét életre kelhetnek majd.
A Bécsi út 96/B alatti ásatás – amelyből több időszakos kiállítást is rendeztek, illetve egyes részletei ma is láthatók az egyetemi épület mélygarázsában – húsz év távlatából is azt üzeni, hogy a tapasztalatok mentén sejteni lehet ugyan, hogy egy-egy terület milyen régészeti emlékeket rejthet, de mindig akadhat váratlan meglepetés, amely átrendezheti az eddigi ismereteinket.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/46. számának Budai Hang mellékletében jelent meg november 17-én.
