Kérhetek egy zsebkendőt? Ne aggódjon, nem fogok sírni, már kibőgtem magam, ez csak a téli nátha – indítja a beszélgetésünket Margit, aki nemrég tudta meg, hogy hosszú évek vándorlása és bizonytalansága után végre hazatérhet. Az idén nyugdíjaskorba ért nő otthonát a svájcifrank-alapú hitel vitte el évekkel ezelőtt, azóta ismerősöknél, kollégáknál húzta meg magát. Az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) és a II. kerületi önkormányzat együttműködésének köszönhetően most lehetőséget kap rá, hogy újrakezdje az életét egy olyan lakásban, amelyet ismét az otthonának nevezhet.
– Volt egy kerek gyerekkorom, volt egy kerek életem – meséli Margit, aki a II. kerületben nőtt fel, középosztálybeli családban. – Férjhez mentem, a házasság is kerek volt egy darabig, született egy gyönyörű fiam, nagyon jó helyen dolgoztam, minden rendben ment. Amikor az ember jól él, azt hiszi, hogy az örökké tart, a magasban nem is gondol rá, hogy bármikor lezuhanhat a mélybe. Mindenkinek azt üzenem, hogy az élet forgandó, a fekete lyuk egy szempillantás alatt beszippant, ha nem vigyázunk. És ahhoz, hogy onnan kimásszunk, nagyon sok erőre van szükség – mondja.
Egyedül keveseknek sikerül visszakapaszkodni, ebben a küzdelemben nyújthat segítséget az ULE, amely lehetőségeihez mérten munkához és lakáshoz juttatja a rászorulókat. Hisznek benne, hogy mindenkinek kell egy hely, amelyet otthonnak nevezhet, hogy az erőforrások igazságos elosztásával egy szolidáris társadalomban méltó lakhatást lehet biztosítani mindenki számára. Programjaikban önálló otthont nyújtanak hajléktalan és rászoruló embereknek. Önkormányzatokkal és magánemberekkel dolgoznak együtt, szociálisbérlakás-hálózatot és lakásügynökséget működtetnek. Az első tíz évben több mint száz ember lakhatását biztosították.
Két kerület működik együtt az Utcáról Lakásba! Egyesülettel
– A Kőbányai Önkormányzattal egy évtizedes a kapcsolatunk, tőlük évente két, idén három lakást kaptunk – számol be tapasztalatairól Szatai Márton, az egyesület munkatársa. Az együttműködés szerint a kerület használaton kívüli, általában rossz állapotú ingatlanjait, az ULE – saját erőből, szakmunkásokkal, illetve önkéntes segítőkkel – felújítja, majd bérlőt keres a lakásba. A kiválasztott beköltöző szociális alapú bérleti díjat fizet az önkormányzatnak, az egyesület pedig szakmai és erkölcsi támogatással igyekszik megkönnyíteni az új élethelyzetet.
– A beköltözést a legtöbben traumaként élik meg, ezért alaposan fel kell készítenünk az ügyfeleinket a rájuk váró kihívásra. Alapjaiban változik meg a világuk, más elvek, más értékek mentén kell tovább élniük. Gyors szemléletváltásra van szükség, és nekünk ebben kell segítséget nyújtanunk – fogalmaz Szatai Márton, aki szerint sokszor még azt is nehéz elérni, hogy a rászorulók egyáltalán értékként tekintsenek önmagukra. – Sokadrangú állampolgárnak érzik magukat, és e szerint is viselkednek.
Kőbánya mellett az egyesület 2023-ban a II. kerülettel is együttműködésre lépett. Aktuális projektjüket a Fővárosi Szolidaritási Alap pályázatán nyert pénzből finanszírozzák, így ebben az évben kettő helyett összesen öt budapesti lakást tudnak felújítani, ezek egyike az, ahová Margit beköltözhet. Az ULE folyamatosan keresi a kapcsolatot a fővárosi önkormányzatokkal, eddig azonban az említett két kerületen kívül nem találtak partnert. Volt, ahol segítség helyett merev elutasítással szembesültek. Egy külső kerületben konténerházakat telepítettek volna, ám az igyekezetük megtört a helyi önkormányzat ellenállásán: kampány indult a projekt ellehetetlenítésére. A konténereket egy másik kerületbe vitték tovább, ahol a fővárostól kapott telken építkeztek volna, de ott sem jártak a sikerrel, az önkormányzat a „hajléktalangettótól” rettegő helyi lakosokkal karöltve ismét megakadályozta, hogy a rászorulók otthonhoz jussanak. – A hajléktalanokkal való riogatás mindig hatékony technika – mondja Szatai Márton.
Az ügyfeleik 90 százalékának sikerült berendezkednie
A felújított lakásokba (vagy a konténerházakba) költözőket az ULE szigorú kritériumok alapján választja ki, az önkormányzati szociális intézményeinek ajánlását követően. Fontos, hogy a jelölteknek legyen bevétele, hiszen csak így tudják fizetni a bérleti díjat. Az egyesület ebben is segíteni tud: az Adj Munkát! elnevezésű programjuk egy olyan budapesti szolgáltatás, ahol egymásra találhatnak szegénységben, társadalmi kirekesztésben élő, dolgozni akaró hajléktalan és rászoruló emberek, valamint olyan megbízók, munkaadók, akik alkalmi vagy hosszú távú feladatra keresnek munkatársakat. Az Utcáról lakásba! program első beköltözői az Örs vezér tere mögött húzódó Terebesi-erdőben éltek, maguk építette kunyhókban, ahol a körülményekhez képest rendezett háztartást vezettek. Idős emberek lévén azonban több telet nem bírtak volna ki az erdőben. – Az ügyfeleink jellemzően vidéki emberek, akik egykor a munka reményében költöztek Budapestre, ahol lassan a társadalom peremére szorultak, nem tudták fizetni az albérletüket, az utcára vagy szállóra kerültek, sokan pedig az erdőben kötöttek ki – meséli Szatai Márton.
Ügyfelei számára az ULE minden alkalommal csoportos foglalkozást szervez, ahol felkészítik őket a rájuk váró feladatokra, nehézségekre, és a szociális munkások a beköltözés után is folyamatosan nyomon követik az életüket, tanácsokkal segítve a beilleszkedésüket. – A kölcsönös bizalom a legfontosabb – hangsúlyozza Szatai Márton. – Az együttműködéshez elengedhetetlen, hogy az ügyfeleink nyitottak legyenek a segítségünkre, és tegyenek azért, hogy meg tudják tartani a lakást – teszi hozzá. Tapasztalataik szerint ez a legtöbb esetben sikerül is: eddig az ügyfeleik 90 százalékának sikerült berendezkednie, és meg is tudták őrizni azt.
Svájcifrankalapú hitel és depresszió
Margit számára egyáltalán nem ismeretlen a saját lakás fenntartásának feladata, bár jó ideje nem nevezhetett a sajátjának semmit – legfeljebb egy szűkös raktárhelyiséget. Kálváriája az édesapja halálával kezdődött – „egy hét alatt elvitte a gyomorrák” –, ami után kiderült, hogy az édesanyja Alzheimer-kórban szenved. Öt évig ápolta a végére magatehetetlenné vált idős nőt, és a betegség súlyosbodásával egyre kíméletlenebbé váló feladat alaposan megviselte az idegeit – „az ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amikor az embert a saját édesanyja nem ismeri fel”. Az újabb tragédia rögtön duplán csapott le, Margit az édesanyja után nem sokkal a nővérét is elveszítette. Addigra elvált a férjétől, és a munkába temetkezett: „mindig is szállodában dolgoztam, imádtam a munkámat, és jó is voltam benne”. A sorozatos traumák hatása azonban e téren is jelentkezett, otthagyta az állását, és a barátnőjével közös céget alapítottak: „de ez hamar befuccsolt, és akkor elindult a lavina”.
Amikor elérhetővé váltak a svájcfrankalapú hitelek, Margit élt a lehetőséggel, és hitelt vett fel a lakására. Egy darabig rendesen fizette a törlesztőrészleteket, de amikor sokszorosára emelkedett az összeg, és világossá vált számára, hogy nem fogja bírni, megpróbált egyezségre jutni a bankkal, ahol meglepően segítőkészen álltak a problémájához. Később kiderült, hogy amit jó szándéknak vélt, az a bank időhúzó taktikája volt, mert az ügyet menet közben – Margit háta mögött – átadták egy követeléskezelő cégnek. Ott ismét engedményekkel kecsegtették: ha egy összegben visszafizeti a hitelt, elengednek valamennyit az összegből. Margit eladta a házát, lerótta az adósságát, a cég azonban egy fillér kedvezményt sem adott, így alig maradt valamije: „akkoriban ment fel drasztikusan a lakások ára, saját ingatlan szóba sem jöhetett, elmentem albérletbe, és mindennap azon izgultam, hogy meddig tart ki a pénzem”.
Az állandó szorongás mély depresszióba taszította – „nyugtatókon éltem, nem tudtam aludni” –, a látszatot ennek ellenére igyekezet megőrizni: „a barátaimat nem terhelhettem a depressziómmal, azt pedig végképp nem akartam, hogy a fiam ilyen állapotban lásson”. A szomszédok elől mégsem titkolhatta el, hogy baj van – „többször kérdezték, hogy miért van állandóan lehúzva a redőnyöm” –, és a lelki állapota idővel fizikai tüneteket produkált: „belenéztem a tükörbe, és egy lófej nézett vissza, a depressziótól szó szerint megnyúlt az arcom”. Amikor a kezébe vette a nyugtatót, átfutott az agyán, hogy beveszi az egész fiolával, de az sem oldott volna meg semmit: „a fiam azt hitte volna, hogy cserben hagytam.” Barátai jó része szép lassan elfogyott – „ahogy bajba kerültem, felszívódtak, néhányan közülük úgy néztek rám az utcán, mintha leprás lennék” –, Margit azonban támasz nélkül sem adta fel: „rám senki se mondja, hogy »jaj, te szegény«”. Megpróbált saját maga kikeveredni a fekete lyukból, de az csak még mélyebbre szippantotta, ám ekkor kiderült, mégis maradt segítsége, albérlete elvesztése után egykori kollégái fogadták be, immár a harmadik helyen lakik azóta.
Be tudsz fogadni?
Mindeközben a sors csavart még egyet Margit életén, nemrég derült ki, hogy Lyme-kóros, a kullancs által terjesztett baktérium pedig egyebek mellett a térdízületét is megtámadta: „a betegség grátiszként jött hozzá a történetemhez”. Korábban tucatnyi orvosnál járt, egyikük sem ismerte fel a Lyme-kórt, míg végül másfél éve egy szakember megtalálta a fájdalmak valódi okát: „beszedettek velem 236 darab antibiotikum-kapszulát, és közben csak az járt a fejemben, hogy hamarosan megint elvesztem a tetőt a fejem fölül”. Bérelt egy raktárat, ahol a maradék holmijait – „az emlékeimet” – tárolhatta. A bútorok nagy részét kénytelen volt eladni, mert nem fértek be az apró helyiségbe, ahol a ruhák is helyet kaptak, hiszen oda, ahol meghúzza magát, csak néhány darabot vihetett. Kis túlzással így a raktárba jár átöltözni: „ahányszor kinyitom a tároló ajtaját, könny szökik a szemembe, és azt kérdezem magamtól, hogy ennyi lenne egy élet”.
Amikor világossá vált, hogy az addigi helyéről el kell költöznie, de még nem derült ki, hogy megkapja a II. kerületi lakást, tanácstalanul ült a raktárban, egy teherszállító alkalmatosságon, és sírt: „aznap nem tudtam, hogy hol fogok aludni, felhívtam egy másik kollégámat, hogy nem fogadna-e be egy időre”. Mint Margit fogalmaz, ez a legborzalmasabb mondat: „be tudsz fogadni – a szívemet ráncigálta ez a kérdés, akkor úgy voltam vele, ha nemet mond, a raktárban alszom éjszakánként”. Nem így lett, a kollégája befogadta. Most azonban onnan is elköltözik, de ez már egészen más lesz: „végre mindent ki tudok pakolni, teljesen mindegy, akár a földre is. Ott fogok fürdeni, ahol lakom, ott öltözöm fel, ahol lakom. És ki tudom mondani végre azt, hogy hazamegyek.”
– Az Utcáról Lakásba! Egyesület keresett meg bennünket, de nyitott ajtókat döngettek, mert az önkormányzat már korábban is tervezte, hogy részt vesz a vonatkozó fővárosi szociális pályázatokon – mondta a Budai Hangnak Kovács Márton, II. kerületi alpolgármester. – Az együttműködésünk egy projekt első lépése, és bízunk benne, hogy folytatjuk a közös munkát. Kiemelten fontos ügy volt számunkra a rászorulók megsegítése, örömünkre szolgál, hogy a családsegítőnk ajánlotta, és az ULE által kiválasztott hölgy hamarosan beköltözhet az új otthonába.
Az otthonteremtés és a lakhatási válság enyhítése prioritás, az önkormányzat lehetőségeit ugyanakkor behatárolja, hogy a II. kerület rendelkezik a legkevesebb saját tulajdonú lakással a fővárosban. – Nagyon kicsi az ingatlanállományunk, de igyekszünk a lehető legjobban kihasználni a helyzetet: szolgálati lakásokat biztosítunk, szociális bérlakásokat tartunk fent, és pályázatok útján próbáljuk az összes elérhető ingatlant lakhatóvá tenni.
A II. kerület idén tavasszal írt alá megállapodást a Budavári Lakásügynökség közös működtetéséről. A kezdeményezés célja, hogy az üresen álló, magántulajdonú lakásokba a kerületi cégen keresztül találjanak bérlőt: a tulajdonos a piaci ár alatt adja ki az ingatlant, amelyért cserébe az ügynökség lebonyolítja az adminisztrációt, stabil hátteret és anyagi garanciát kínál. Kovács Márton elárulta, a folyamat az I. kerületi politikai helyzet miatt – a fideszes közgyűlési többség igyekszik ellehetetleníteni az önkormányzat munkáját – lelassult, de nem állt meg, a II. kerületi Lakásügynökség reményeik szerint hamarosan megkezdheti a működését.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/50. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg
