Hogyan lett egy kisebbségi magyar ügyből, a református lelkész melletti kiállásból a többségi nemzet forradalma? Hogyan keveredtek a románok a történetbe? A temesvári események spirituális hátteréről, a Jóisten által megrendezett kulcsmomentumairól ritkán esett szó – mostanáig. Az 1989-es romániai forradalomról szóló sorozatunkban napra pontosan emlékezünk a történtekre.
1989. december 18., hétfő
Temesváron csendben kezdődik a reggel.
Bukarestben Nicolae Ceuasescu úgy ítéli meg, hogy a katonaság és a Securitate kézben tartja a helyzetet, ezért ő elmehet az előre eltervezett iráni hivatalos látogatásra. Előtte még megjelenik a televízióban, és beszédében kihirdeti a szükségállapotot Temesváron: 22 óra után senki sem mehet az utcára, és napközben sem alkothatnak két fősnél nagyobb csoportokat. A pártfőtitkár vandalizmusnak nevezi a városban történteket, amit huligánok okoztak, Nyugatról érkezett ügynökök biztatására.
A Scanteia Tineretului újságban, mely a romániai KISZ hivatalos napilapja, megjelenik egy furcsa szöveg a következő címmel: Néhány tanács azoknak, akik ezekben a napokban a tenger mellett napoznak. Decemberben járunk, a cikk minden bizonnyal kódolt üzenet valakiknek. Máig nem derült ki, pontosan kiknek – erős a gyanú, hogy a Securitate legtitkosabb egységeinek, akikből később az úgynevezett terroristák lesznek.
Kora reggel a temesvári megyei kórház hullaházában a Caceu szülők megtalálják egyik lányuk holttestét. Elmennek koporsóért, de mire visszatérnek, nem engedik be őket az udvarra. Soha többé nem látják a lányukat.
Reggel kilenc órakor a rendőrség és a Securitate emberei ellepik a megyei kórház udvarát. Az intézmény területére ez után csak az igazolvánnyal rendelkező orvosokat és ápolókat engedik be, látogatókat nem. És azokat a kétségbeesett hozzátartozókat sem, akik eltűnt szeretteiket keresnék a sérültek között vagy a hullaházban.
Férje távollétében Elena Ceausescu veszi át az ország irányítását. Hisztérikus rohama lesz, amikor értesítik, hogy újra tüntetnek Temesváron. „Ágyúval lőjétek a katedrálist, és végezettek végre velük!” – rikácsolja a telefonba. Utasítására a megyei kórházba megy Nuță és Mihalea tábornok, hogy levezényeljék a Rózsa fedőnevet kapó titkos műveletet. Ennek részeként Nuță telefonon beszél bukaresti tábornok kollégáival konspiratív módon arról, hogy hamarosan egy teherautó indul „külföldről érkezett segélycsomagokkal, amelyeket Bukarestben kell kiosztani”.
Délre a tiltás és a korábbi tragikus események ellenére nagy a tömeg a város utcáin. Azt skandálják, hogy „állítsák le az erőszakot, le a diktatúrával, szabadságot, legyen vége a kommunizmusnak”. Az emberek puszta kézzel támadják meg a harckocsikat, több tank személyzete átáll a tüntetőkhöz. Másutt újra belelőnek a tömegbe, a Gyüregi úton (Calea Girocului) nyolcan meghalnak.
Gazda Árpád és református társai még letartóztatásban, a Securitate épületében, véresre verve. Így emlékezik erről: „Nem merek felnézni az előttem üvöltő rendőr hadnagyra. Nem tudok uralkodni a tekintetemen; az undort a gyűlöletet nem tudom a félelem mögé dugdosni. Félek. Nem határolhatom el magam a nézésemtől, és iszonyúan közel érzem arcomhoz a bakancsokat.
– Mentél volna Budapestre... – ordítja. Félek a következő mozdulattól. Elképesztően közel van a bakancs, és kíméletességre nem lehet számítani a megütött hangnem és hangerősség alapján. Védtelen vagyok, az arcom… tüntetést csinálni!? – ... teljesen védtelen. A szemüvegemet már összetörték, de a fogaim, a csontjaim – Hazátlan! – még épek... Elkéstem. Már semmit sem tehetek. Ha rúgni fog, már késő előkapnom a kezem, ha pedig megmozdulok, én provokálom ki a rúgást. (…)
Elment. Most már megtapogathatom magam. Az arcom dagadt, biztosan kék is, de ép. Az oldalam sajog erősen minden lélegzetvételre. Igen. Tehát oda kaptam a rúgást. Már csak a két őr van egyenruhában a folyosón. Ők nem bántanak már. Unják. Négy órát hasaltunk a betonpadlón, előrenyújtott karokkal, mozdulatlanul. Nem tudtam a farzsebemig hátranyúlni a zsebkendőért, annyira megmeredt a karom, pedig engedélyt kaptam az orrfújásra. Akkor még ők is belénk rúgtak, ahányszor elmentek mellettünk..., de lehet hogy nem is ők voltak, nem tudom, nem mertem felnézni. Azt mondták, golyót kap, aki megmozdul vagy társához szól. Most már lehet mozogni is, sőt, az elébb oda is tudtam súgni két szót Attilának. (…)
Szerettem volna azt hinni, hogy valahol motoszkál bennük is a lelkiismeret, hogy talán az egyenruhával együtt az embertelenséget is levethetik magukról, igen, erről próbáltam meggyőzni magam, amikor fegyverek, gumibotok sorfala közt az udvarra tuszkoltak...
Tíz perccel később, amikor a börtön felé tartó rabkocsiban újra meghallottam a tömeg morajlását, sírni kezdtem.”
Este hét órakor a kórház orvosa felveszi a halottasház kulcsait. A személyzet a kórházban lepedőket tesz azokra az ablakokra, amelyekből lehet látni a halottasházat. Öt rendőr és egy halottkém elkezdi szelektálni a testeket – akin nincs lőtt seb vagy külső sérülés, ahhoz nem nyúlnak, a többit műanyag zsákba csomagolják.
Este tizenegykor megtiltják a betegek mozgását a kórházban. Megérkezik az udvarra a 21-TM-2701 rendszámú hűtőkocsi, a temesvári sertésvágóhíd kamionja, melyet a hadsereg egy tisztje vezet.
Ez a nap kevésbé véres, nyolcan halnak meg, huszonhárom sérült, a letartóztatottak száma ismeretlen.
