1956. október 16-án délután Szegeden, az Ady téri egyetemi épület auditórium maximumába egyetemi hallgatók sokasága igyekezett. A zsúfolásig megtelt előadóteremben tanulmányi és szociális problémáikat akarták megvitatni, mint például a honvédelmi oktatás megszüntetése, a marxizmus-leninizmus tantárgy óraszámának csökkentése, az ösztöndíjak emelése, a kollégiumi ellátás és a menza színvonalának javítása. Az előadói asztalnál néhány jogászhallgató foglalt helyet, élükön a másodéves Lejtényi Andrással.
A gyűlésen igen élénk és aktív vita alakult ki, nagyon sok jelenlevő hallgató mondta el véleményét és javaslatát, néha követelését. A felszólalók egyre hevesebben és indulatosabban fejtették ki véleményüket, ami elvezetett oda, hogy egyre-másra politikai jellegű követelések is elhangzottak. Ezek szinte kivétel nélkül a kommunista diktatúra és a rákosista rezsim igen éles bírálatát tartalmazták, mígnem eljutottak odáig, hogy egy Szőregen lakó gazdálkodó – kulák - fia, aki a családjával az 1950-es évek elején ki volt telepítve, felvetette, követelte, hogy a szovjet csapatokat vonják ki hazánk területéről. Ezen a nagygyűlésen teljessé vált a forradalmi követelések két fő iránya, a kommunista elnyomás megszüntetéséért, a szabadságért, illetve a szovjetellenesség következtében a függetlenségért való nemzeti vágyakozás.
Addig a szovjet csapatok kivonását ilyen létszámú fórum előtt, újságírók jelenlétében, még senki nem merte követelni, a szegedi egyetemisták egy héttel a forradalom kitörése előtt meg merték tenni ezt. A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy maguk a nagygyűlés szervezői, illetve levezetői is igencsak meglepődtek, sőt megijedtek attól, amit előidéztek. Másnap – október 17-én – koradélelőtt készítettek is egy írásbeli emlékeztetőt, amelyben az is benne van, hogy vigyázni kell, nehogy olyan újabb eset előforduljon, mint az előző napon, mert azért őket fogják felelősségre vonni.
A Szegeden történtekről azonnal értesült a DISZ Központi Vezetősége és az MDP Központi Vezetősége is. Sőt, az akkor Jugoszláviában tárgyaló magyar párt- és kormánydelegáció után is küldtek egy soron kívüli tájékoztatót. A legfelsőbb pártvezetők – élükön a pártfőtitkár Gerő Ernővel és a Minisztertanács elnökével, Hegedűs Andrással – azonban nem vették komolyan a helyzetet, nem siettek haza, hanem a tárgyalások után még egy ottani fürdőhelyen pihentek egy kis időt. Az itthon maradt országos pártvezetők ekkor akarták Szegedre küldeni rendet teremteni Marosán Györgyöt, aki kijelentette, hogy csak akkor hajlandó menni, ha tűzparancsot is vihet magával, és akkor rendet tesz az „egyetemi stricik” között. Ezt a felettesei nem merték vállalni.
Helyette Kónya Albert oktatásügyi miniszter utazott le kora reggel gépkocsival Szegedre, és az egyetem vezetőitől – elsősorban Baróti Dezső rektortól – igyekezett tájékozódni a kialakult helyzetről. Utána a diákokkal is beszélt, és részt vett a Jogi Karon egy diákgyűlésen. A miniszter úgy látta jónak, ha engedélyezi az előző este elhatározott Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége (MEFESZ) szervezet létrehozását, amivel talán kifogja a szelet a lendületbe jött egyetemi ifjúság vitorlájából. Kónya Albert és a mögötte álló pártvezetés nem jól számított, mert néhány nap múlva – október 20-án – újabb, akkor már kifejezetten forradalmi hangulatú nagygyűlésre került sor Szegeden, ahol elfogadták a MEFESZ alapszabályzatát és programtervezetét, valamint azt, hogy az egyetemi és főiskolai diákszervezetet országos méretűvé szervezik.
Néhány napon belül a szegedi MEFESZ képviselőinek köszönhetően a MEFESZ valóban országos szervezetté alakult, és a különböző egyetemi városokban, eltérő mértékben ugyan, de a forradalom egyik aktív szervezetévé vált. A szegedi MEFESZ képviselői a Budapesti Műszaki Egyetem október 22-i forradalmi nagygyűlésén is részt vettek. Lejtényi András egy 1956. október 23-án készült fényképen a Petőfi Kör hangszórós gépkocsiján is jól felismerhető.
