Egyre másra jelennek meg a vélemények, hangoznak el álláspontok az 1956 őszén dicsőségesnek indult, majd vérbefojtott forradalmunkkal kapcsolatban. Mivel nemcsak évtizedeken át kutatója voltam az 1956 októberi-novemberi forradalomnak, hanem Szegeden, ahol éltem és középiskolás diák voltam, annak aktív résztvevője is lehettem, feljogosítva érzem magam arra, hogy nagyon röviden reagáljak a szovjet (orosz) történelemkönyvekben megjelentekre és az ezek nyomán kialakult vitákra.
Mellékelek egy fényképet, amely azt a pillanatot rögzítette az utókornak, amikor 1956. október 25-én délelőtt néhány osztálytársammal Szeged talán legnagyobb méretű kivilágítható vörös csillagát – pontosabban annak vázát, mert az üveg a földre dobáskor kihullott belőle – az akkori egyetlen szegedi tiszai hídra cipeltük, majd a korlátra fölállítva a folyó közepe felett a vízbe zúdítottuk. A kép alsó bal ágánál vagyok látható, amint a fényképező személy felé nézek, így azt is jól láttam, hogy ki csinálta a felvételt (nem az, akinek ezt később és sokan ma is, tulajdonítják). Tettünket a forradalom egyik akkori jellemzője, a „kommunistaellenesség” motiválta.
Érdekességként megjegyzem, hogy az a híd - akkor csupán egyetlen szegedi híd – néhány évvel korábban még a Rákosi Mátyás híd nevet viselte. Ez abból következhetett, hogy Rákosi Mátyás mint kommunista felforgató hosszú éveket töltött a szegedi Csillagbörtönben. Nem volt véletlen az 1956-os szegedi tüntetők követelése, hogy „Rákosit a börtönbe, megvan még a cellája”. A cella tényleg sokáig megvolt, mert a háború után valamiféle munkásmozgalmi emlékhelyet rendeztek be ott, és nem a rendeltetésének megfelelően használták.
A megtorlást csak azért kerültük el, mert a képen láthatók szinte mind középiskolás diáksapkát viseltünk, amelyet iskolánként – Szegeden akkor több mint tíz középiskola volt – más és más színek különböztettek meg egymástól. A fekete-fehér fényképen azonban ezeket nem lehetett megkülönböztetni.
1957 őszén volt egy vándorkiállítás az ellenforradalom rémtetteiről. Az országot bejáró kiállítási anyaghoz, főleg fényképekhez, sok helyen néhány tabló erejéig kiegészítésként helyi fényképeket csatoltak. Így történt Szegeden is: két vagy három fénykép azt mutatta az aláírás szerint, amint „ellenforradalmár suhancok meggyalázzák a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom vörös csillagát”. Tehát ekkor csak „ellenforradalmár suhancok” címmel illettek bennünket, bár a tüntetésekkel kapcsolatban, amelyeken mindig részt vettünk, utólag leírták lelkes újságírók, hogy azon fasiszta jelszavak is elhangzottak. Pedig ezek a követelés értékű jelszavak leggyakrabban csupán kommunista- és szovjetellenesek voltak.
A szovjet fegyveres beavatkozással kapcsolatban két kádári idézet jut eszembe. Az egyiket az MSZMP Intéző Bizottság ülésén, 1956. november 21-én mondta Kádár elvtárs: „Szégyen és fájdalom, hogy a magyar munkások hatalmát szovjet proletárok vérén tartjuk fenn”. (Magyar Nemzeti Levéltár 288.f. 5. csop. 3. ö.e.) A „magyar munkások” helyett természetesen magyar kommunisták értendők. A másik idézet akkor hangzott el, amikor az MSZMP Politikai Bizottsága 1957. szeptember 17-én a magyar néphadseregnek az ellenforradalomban játszott szerepét vitatta meg. Megállapították, hogy bizony a kommunisták szempontjából a néphadsereg alaposan leszerepelt, nagyon sok, már általuk kinevelt, ahogy akkoriban nevezték: „demokratikus tiszt” alaposan leszerepelt, átállt a forradalom oldalára. Ekkor mondta Kádár: „még jó, hogy Maléter Ludovikás volt” (Forrás: MNL 288. f. 5. csop. 44. ö. e..) Ami pedig a CIA-t illeti, azok bizony nyakig benne voltak a forradalmunk előkészítésében, meg a cserbenhagyásunkban is.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
