Borzalmas tragédiák után voltunk száz évvel ezelőtt, sokan még fel sem fogták mindazt, ami hetekkel vagy hónapokkal korábban történt. Épp csak túljutottunk az első világégésen, de már a spanyolnátha-járvány kellős közepén járva – a trianoni országdarabolást pedig csak hitetlenkedve nézte mindenki. Nemcsak jobbról, mint sokan gondolnák, de baloldalról, a mostanság sokat emlegetett szabadkőművesek köreiből éppúgy. A következő évtizedekben az emberek jelentős része nem is fogadta el változtathatatlan realitásként az új határokat. Nem lepődhettünk meg végül a szintén nemrég évfordulós esemény, az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés, így Észak-Erdély visszacsatolásának bekövetkeztén.
Húsz év végső soron nem olyan nagy idő. Mégis igen kevesen voltak azok, akik 1920-ban meg tudták volna jósolni, merre tartunk, miféle még nagyobb tragédiáknak ágyazunk meg. Pedig a jelek már egyértelműen ott voltak.
Rendkívül szimbolikus az a vezércikk, amit a Népszava száz évvel ezelőtt, 1920. szeptember 4-én közölt. Már a címe is előrevetítette, milyen irányba robogunk szélsebesen, hiába nem vették sokan komolyan a dolgot. A lejtőn című írás közel húsz sornyi X-szel indult, jelezve, hogy a cenzúra igencsak megnyirbálta a numerus clausus tervezett bevezetését elítélő cikket.
„Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a mi fölfogásunk szerint a tanszabadságon csak a felső oktatásnál és csak az egészséges szelekció javára szabad léket ütni. De azt is nagyon erősen körülbástyázva, nehogy a kiválogatódás számára készített lyukon más vonatkozású – akár politikai, osztály-, társadalmi, faji vagy felekezeti – szempontok is, vagy csak ilyenek érvényesüljenek. Ezért foglaltunk élesen állást a középiskolai fölvételi vizsga ellen. Ez már előfutárja a numerus claususnak és nemcsak az egyénre káros, hanem még inkább az ország kultúrájára lehet végzetes és az ország népének átlagos műveltségét néhány év alatt olyan alacsony nívóra süllyesztheti, amit belátóbb tanügyi politika azután évtizedek múlva sem hozhat helyre” – a megmaradt szöveg sem finomkodott mondjuk. Sőt, hozzátették azt is: „Nem most, de már réges-régen meg kellett volna alkotni az ingyenes, nyolcéves, kötelező elemi oktatást – természetesen minden megszorítás nélkül, sőt a legszigorúbb ellenőrzés és a legmesszebbmenő anyagi támogatás biztosítékaival.”
Akadtak még tiltakozók azért, és Teleki Pál vagy Klebelsberg Kunó részt sem vettek a szavazáson. Voltak eközben, akik ha nem is ellenezték élesen, de túl jelentősnek sem gondolták azt a kérdést, hogy milyen arányban lehessen felvenni diákokat az egyetemre. Erre mutatott Rákosi Jenő lapjának, a Budapesti Hírlapnak a helyzetértékelése is. A konzervatív orgánum inkább nagyobb, jelentősebb ellenségeket keresett volna, hivatkozva Vasadi Balogh György nemzetgyűlési beszédére: „Ellenség van körülöttünk és mi »zsidót« kiabálva hadakozunk idebenn az országban, apró-cseprő dolgokat tárgyalva.”
A Budapesti Hírlap ehelyett a népbiztosok bűnperével kívánt foglalkozni, ami korábban szintén lázban tartotta a sajtót, de a lap szerint „hamar elvesztette vonzóerejét a nagyközönségre nézve.” Nyári uborkaszezonról ekkoriban szó sem lehetett, Váry Albert főügyész indítványára július 5-én kezdődött a tárgyalás. Ami aztán katartikus pillanatok helyett inkább az ellaposodás felé ment: a népbiztosokat védő tanúk például el sem mentek, vagy összevissza beszéltek. „Már a második hét végén jelenthette egy újság, hogy az érdeklődés iránta annyira megcsappant, hogy fel kellett oszlatni a – ruhatárt” – borongott a Budapesti Hírlap, hogy aztán mégis megörüljön, egy szenzációs fordulatot emlegetve. (Mintha el sem telt volna azóta száz év: „Mert pénzről van a szó. Arról, hogy a vádlott népbiztosok védőit Bécsből fizetik.”)
A baloldali Pesti Napló, ha szeretett is volna aznap véleményt fűzni a témához, nem tehette. Hatvany Lajos újságját a Tanácsköztársaság idején betiltották, majd később is erősen meghúzva tudott csak megjelenni. A száz évvel ezelőtti szám címlapja ezzel a tömör kiírással indult: „Első cikkünket a cenzúra törölte.” A lap belül azért igyekezett korrekten, kiegyensúlyozottan beszámolni a történtekről. A zsidók jogkorlátozásának tárgyalásáról például ezzel a címmel: „A numerus clausus mellett és ellen.”
A harmadik hír, ami a sajtót uralta ezen a napon, szintén a korszak jelentős ügye volt. A Tisza-pert is ekkoriban, az első Teleki-kormány idején tárgyalták, két évvel később próbálva igazságot tenni a volt miniszterelnök meggyilkolása ügyében. Hogy végül ez mennyire sikerült, arról megoszlanak a történészi vélemények: voltak, akik koncepciós pert emlegettek, s hogy célként nem is a valódi bűnösök elítélése lett kitűzve. Mások viszont úgy látják, hogy akikkel szemben nem volt elegendő bizonyíték, azokat futni is hagyták. „Ahogy lenni szokott, a »kis halak« vitték el a balhét” – értékelt Hatos Pál 2018-ban a Kommentárban. A polgári per lezárására ugyanakkor már csak a Bethlen-kormány idején, 1921. október 6-án került sor.
Száz évvel ezelőtt a közvéleményt a bűnhődés kérdése, az elszámoltatás tartotta lázban. A tragédiák iszonyatából menekülést kínált, hogy egyszerre keressék meg a múlt bűnöseit, és találják meg a jövő bűnbakjait, akik kizárásával majd máshogy alakulhatnak a dolgok. Persze, ahogy lenni szokott, nem sikerült feldolgozni a múlt történéseit, viszont tömegével kezdték gyártani az újabb áldozatokat. Azokat, akik semmiről nem tehettek, mégis nekik kellett elszámolniuk mások bűneiért. Ahogy a Népszava is értékelt, száz éve már újabb lejtőn voltunk, a szakadékba pedig végül a teljes XX. századunk belezuhant. Utólag persze mindig könnyű okosnak lenni.
