Egy városfejlesztéssel foglalkozó német magazin landolt a postaládámban a napokban. A Stadtpilot friss lapszáma olyan témáról szól, amelynek az aktualitását a bőrünkön érezzük: arról, hogyan lehet a városokat felkészíteni az extrém hőségre. A lapot minden félévben elküldik, udvariasságból, mióta két éve megjelent náluk egy cikkem: arra kértek, hogy írjak egy riportot a Wekerletelepről. Arról a budapesti városnegyedről, amelyet a 20. század elején a legkorszerűbb angol kertváros-modell alapján építtetett meg Wekerle Sándor miniszterelnök. Meglepett, hogy Berlinben egy évszázad elteltével is eszébe jut a városfejlesztőknek, hogy vajon mi lett száz év alatt ebből a projektből, amely lakhatási problémákra reagált, de közben a lehető legjobb minőségű városi életet is célul tűzte ki. A mű maradandónak bizonyult: bár nem Budapest legelegánsabb részén fekszik, Wekerle ma is kiemelten keresett lakóhely. Éppen azért, ami a kertváros-modell célja volt: emberléptékű, zöld, önfenntartásra, kertészkedésre is alkalmas negyednek álmodták meg, ahová már a kivitelezéskor ötvenezer fát ültettek. Ebből adódóan az extrém hőséggel is jobban megküzd, mint sok városrész. Nem csak lakóházak, hanem egy új, polgári negyed is létrejött itt a 20. század elején, aktív civil szerveződésekkel, közösségi élettel, és ez a hagyomány túlélte a történelem viharait. Nem forintosítható, de értékes örökség ez is.
Tanulságos a Wekerletelep története azért is, mert a telep, amely akkor még nem volt Budapest része, a lakhatási válságra adott válaszként jött létre. Hátrányos helyzetű kistelepüléseken, mélyszegénységben ma sem ritka, hogy akár tucatnyi ember szorong egy-két szobás lakásokban. Az 1900-as évek elején széles rétegek számára ez volt a főváros társadalmi valósága is. Úgy látszik, Wekerle Sándornak nem kellett baloldalinak lennie, hogy a lakhatási válságot észrevegye, elég volt körbenéznie Budapesten. Mai fogalmaink szerint „lakhatási gigaprojektbe” kezdett, és Európa egyik legnagyobb tervezett kertvárosát hozta létre, amely több ezer munkásnak és köztisztviselőnek adott otthont. Nyilván hatalomtechnikai szempontból is érdekében állt a társadalmi feszültség és a kivándorlás mérséklése, de mindenképpen a közjó irányából közelített a problémához. Nagyon diplmatikusan szólva: másféle álmai voltak, mint Orbán Viktornak és Lázár Jánosnak. Mini-Dubaj helyett Giga-kertváros.
Magyarországon ma is lakhatási válság van, amelynek a megfékezésére nem születtek érdemi intézkedések. A mai gondok nyilván más léptékűek, mint az akkori nyomor. De az egészségügyi helyzetet, a közigazgatás hatékonyságát vagy a nők jogainak érvényesülését sem száz évvel ezelőtti mércével mérjük. Ha a lakbér a bérek nagyobb hányadát emészti fel, és ha saját lakásra, de még a családi otthonteremtési támogatások igénybevételére sincs esély komolyabb tőke nélkül, akkor a pórul járt 21. századi egyén nem tud előrelépni, és jó eséllyel távozik az országból – vagy csak a közszférából, hogy meg tudja keresni a lakhatásához szükséges összeget. Vagyis a lakhatási válság oda rúg, ahol Magyarországnak a legjobban fáj. Az ingatlanállomány állapotáról szó se essen: ez a válság egy másik, szintén fájdalmas oldala.
Ez előtt a háttér előtt még ellentmondásosabbnak hatnak a Mini-Dubaj tervei. Fontos a városkép, de a fő kérdés nem az, hogy épül-e toronyház. Hanem az, hogy a mostani társadalmi valóságot elnézve miféle vízió szolgálná leginkább a közjót. És ebben az összehasonlításban Orbán Viktor és Lázár János alulmarad Wekerle Sándorral szemben. Már az a különbség is sokatmondó, hogy Wekerle irányításával az állam hatalmas területet vásárolt egy lakhatási gigaprojekt számára, míg Orbán Viktor és Lázár János vezetése alatt páratlanul értékes területet árusít ki a város szívében az állam külföldi befektetőknek. Wekerle problémát látott, amelyre innovatív és fenntartható megoldást mutatott – ez abból is látszik, hogy bár ettől az egy kertvárostól a lakhatási gondok nem szűntek meg varázsütésre Budapesten, mégis, száz év távlatából is visszatekintenek rá olyanok, akik a közjó felől gondolkodnak. A Mini-Dubaj ugyan milyen társadalmi problémára kínál megoldást?
Az bizonyos, hogy az új luxusnegyedből nem a magyar közszolgák, hiányszakmákban dolgozók, a külföld felé kacsintgató fiatalok fognak elsősorban profitálni, hanem a külföldi befektetők, esetleg néhány hazai, aki borsos áron megvásárolja az itt épülő irodákat és lakásokat. És biztosan profitál a politikai elit is. Orbán Viktornak és Lázár Jánosnak minden esetre sokkal nehezebb dolga lesz, mint Wekerle Sándornak, ha az „üzleti modelljüket” úgy szeretnék eladni a történelemkönyvek szerzőinek, hogy a dicsőséges oldalakra kerüljön.
