A napokban emeltek vádat egy pedagógus ellen, mert 2022-ben mogyorós édességet tálalt a napköziben egy mogyoróallergiában szenvedő kisfiúnak, aki olyan súlyos rohamot kapott, hogy életét vesztette. Nem sokkal később Újpesten csak úgy sikerült elkerülni egy halálesetet, hogy rendelkezésre állt az adrenalin - a gyermek élete azon múlt, hogy az óvodapedagógus időben felismerte az allergiás rohamot. 2019-ben viszont tragikus véget ért a játék egy óvoda udvarán: meghalt egy kislány, mert rádőlt a mászóka. Két évvel korábban pedig egy osztálykiránduláson fulladt bele a Szent Anna-tóba egy 14 éves diák.
Emberi gondatlanság nyilván a legjobban működő rendszerekben is előfordul, a felelősséget pedig viselni kell érte. Ez a felelősség minden egyes napon nyomja a pedagógusok vállát. Ahogy a tragikus esetek is mutatják, egy pillanatra sem felejthetik el, hogy melyik gyermek allergiás, asztmás, vérzékeny, epilepsziás, cukorbeteg, szívbeteg, melyiknek van tériszonya, melyik tud úszni. Félrenézni sem ajánlatos: tavaly egy pesterzsébeti óvodából a kerítésen átmászva szökött meg és sétált haza két gyerek – elég volt néhány percre hátat fordítani. Ezen kívül részei a pedagógusok a gyermekvédelmi jelzőrendszernek is: ők töltik a szülők után a legtöbb időt a gyermekkel, ezért elvárják tőlük, hogy észrevegyék azt is, ha például bántalmazzák a gyermeket a családban. Vagy azt, ha pszichés problémája van – Újpesten tavaly tíz diák kísérelt meg öngyilkosságot két hét alatt. A történtek után nyilván sok felelősségteljes tanár feltette magának a kérdést, hogy észre kellett volna-e vennie, mekkora a baj.
Elgondolkodtató, hogy milyen arányban állnak a magyar pedagógusbérek ezzel a hatalmas felelősséggel. Vajon a hasonló, tragikus híreket olvasva hány pedagógus teszi fel magának a kérdést: “És ezt a felelősséget én ennyiért vállalom?”
Természetesen a pénz nem minden – csakhogy a páratlanul alacsony magyar pedagógusbéreknek egyenes következménye a pedagógushiány, ami a rendszerben maradók túlterheltségéhez vezet. A státusztörvény heti 24 órás kötelező óraszámot vezetett be, de a rengeteg pedagógus már most is ennél többet foglalkozik gyerekekkel. Nekik napi két-három órájuk maradna az összes egyéb feladatra. Ezalatt kell felkészülniük az órákra, megszervezniük az ünnepséget, osztálykirándulást, letudniuk a temérdek adminisztrációt, kijavítaniuk a dolgozatokat, és észben tartani a gyermekek egyedi problémáit és igényeit. Vagyis nyilván nem nyolc órát dolgoznak, cserébe viszont megélhetési gondjaik vannak, és ma már a legtöbben a diplomás átlagbér 60 százalékát sem keresik meg.
A növekvő munkateher, a pedagógusok küszöbön álló ide-oda vezénylése, a rengeteg helyettesítés, csoport-és osztályösszevonások, a részmunkaidős óraadó tanárok számának növekedése, a megélhetés érdekében vállalt másodállások aligha kedveznek az elmélyült figyelemnek és a kiszámítható működésnek – főleg akkor nem, ha közben a magyartanár azzal van elfoglalva, hogyan oktasson informatikát. Márpedig ahol pattanásig feszülnek az idegek, ott nő az elkerülhető hibák esélye – ami az oktatás-nevelésben fokozott kockázatot jelenthet. Egy magát családbarátnak hirdető ország már csak ezért sem engedheti meg magának, hogy éppen a gyermekeket nevelő és oktató intézmények dolgozóit hozza lehetetlen helyzetekbe.
