Aki egy kicsit is érdeklődik a környezet védelme iránt, az tisztában van vele, hogy a klímaváltozás és az ökológiai válság miatt határhelyzethez érkezett az emberiség. Ha nem változtatunk radikálisan az életmódunkon, akkor egy évtizeden belül kegyetlen korszak köszönt ránk, amelyet szélsőséges időjárás, szárazság, áradások, éhínség, menekülthullámok, járványok, és mindezek eredőjeként pusztító háborúk jellemeznek majd. De hiába van karnyújtásnyira a biztos apokalipszis, a válsághelyzet tagadása nem csupán a magánbeszélgetések csöndben elsuttogott titka, hanem a vezető hatalmak politikájának meghatározó eleme. Bő egy éve ilyenkor még a magyar kormány is megmosolyogni való bolondériaként, liberális hisztiként kommunikálta a klímaváltozást. És a váratlanul heves zöld fordulat is inkább csak a szavak szintjén érvényesül, de legalább a magyar miniszterelnök nem írja ki a Twitterére, hogy „összpontosítsunk a csodálatosan tiszta és egészséges levegőre, és ne húzzuk fel magunkat az olyan költséges átverések miatt, mint a globális felmelegedés”.
Jonathan Safran Foer, a Minden vilángol, és a Rém hangosan és irtó közel című regények alkotója legújabb könyve, a Globális öngyilkosság stratégiailag fontos pontján Donald Trump amerikai elnök fenti sorait idézi. Nem véletlenül, hiszen a klímaszkeptikus hatalom autoritása sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint az egyszerű érdektelenség. Egy vezető, aki az álhírek narratíváját követve magyarázza félre, bagatellizálja, vagy egyszerűen letagadja mindazt, amit széleskörű tudományos konszenzus övez, tömegeket tehet érdektelenné a probléma iránt. Az amerikai szerzőket célozza a könyvében: mindazokat, akik kellően távoli dolognak érzik a klímaváltozást ahhoz, hogy ne tegyenek semmit a károk enyhítése érdekében.
Az író arra az egyszerű kérdésre keresi a választ, hogy miként lehet áttörni a közöny falán. Miért nem hiszik el sokan, amit a tudósok állítanak, és amit immár a saját bőrünkön tapasztalunk, és mi kell ahhoz, hogy felkeltsük az érdektelen tömegek figyelmét? Jonathan Safran Foer történelmi, szociológiai, pszichológiai példákat, és családi történeteket sorolva igyekszik magyarázattal szolgálni a jelenségre, hogy amíg néhány banális helyzetben könnyen cselekvésre késztethető bárki, közös otthonunk, a Föld érdekében már alig valaki mozdul meg.
Az író számos felvetése közül a megalkotott történet eladhatóságának problémája tűnik a legizgalmasabbnak. „Az éghajlatváltozás minden valószínűség szerint a legunalmasabb téma, amivel a tudományos világnak valaha is ki kellett állnia a széles nyilvánosság elé” – idézi a szerző, Randy Olson tengerbiológust. A klímaválság nem jó sztori, és nem is nagyon lehet belőle jó sztorit csinálni. Vagyis a környezetért aggódóknak úgy kell mozgósítani az érdekteleneket, hogy a portékájukra utóbbiaknak egyáltalán nincs szükségük.
Sőt. Nemhogy szükségük nincs rá, de a Föld megmentése érdekében elvárt erőfeszítések az életmódjuk elleni nyílt támadásnak is tűnhet. Safran Foer ugyanis az étkezést helyezi a középpontba, méghozzá a húsevést. Tényekkel, adatokkal és személyes történetekkel alátámasztott érvelése szerint ugyanis a túlzásba vitt húsfogyasztás jelenti az egyik legnagyobb problémát – ám ez az egyetlen, amelyet még meg lehet oldani. Az író szerint a légi közlekedés, a népességrobbanás és a fosszilis energiaforrások használata csupán egy ideális világban mérsékelhető, a húsról azonban talán lebeszélhetők a tömegek, még Amerikában is. Ez az igyekezet magyarázza a kötet alcímét is: „Bolygónk megmentése a reggelinél kezdődik”.
Hiába azonban az elméleti megalapozottság, és a gyakorlati példák sokasága, ahogy haladunk előre a szövegben, egyre erősödik a gyanú, hogy a legfőbb kérdés mégsem a közöny legyőzésének mikéntje. Sokkal inkább a szerző módszerének hatékonysága
Safran Foer munkáját olvasva Esterházy Péter sorai ugrottak be. „A gondolat kicsit mindig gyanús az irodalomban. (Ism.: Ha nekem írás közben egy gondolatom támad, azonnal fölugrom, és addig járkálok föl-alá a szobámban, amíg el nem felejtem.) Az irodalom (többnyire) nem gondolatokkal dolgozik, hanem gondolatokat teremt. Az a jó helyzet, ha az írónak nincsen mondanivalója, csak a könyvének” – írta a Bermuda-háromszög (A 21. század nyelvéről) című esszéjében.
Akárhogy próbáltam, a Globális öngyilkosság esetében nem tudtam eltekinteni attól, hogy szerzője gondolatokkal házal. Bár a kötet bevallottan tényirodalom, a munka és a teremtés Esterházy Péter-i distinkciója így is érvényes rá. És mivel a klímaválság esetében gondolatébresztésre lenne leginkább szükség, Safran Foer stratégiája, hogy gondolatokkal felvértezve vonul a csatába, veszélybe sodorhatja a vállalkozás sikerét. Még akkor is, ha a rendkívüli kutatómunkával feltárt krízist új nézőpontokból mutatja be. Hiszen hiába lesz érdekfeszítő a „legunalmasabb téma”, a gondolatok serege – irodalmi szempontból mindenesetre – gyanússá teszi a kötet minden eredményét.
Jonathan Safran Foer: Globális öngyilkosság – Bolygónk megmentése a reggelinél kezdődik. Ford.: Tábori Zoltán. Helikon Kiadó, 2020. 3499 Ft
