Ki emlékszik már arra, amikor a Palma gumimatracon túl a Fabulon naptej és a Garnvisus napszemüveg márka is meghódította a világot? A nyolcvanas évek balatoni nyaralásaihoz ezek az elengedhetetlen kellékek ugyanúgy hozzátartoztak, mint a cigányzenétől hangos csárdák. Akinek pedig még egy önkiszolgálóra sem futotta, azoknak maradtak a Konzerv-Bisztrók. De milyen is volt a kempingek és SZOT-üdülők világa? A balatoni gasztromaffia és a zugárusok miként alakították át a főttkukorica- és a lángospiacot? Mikor élte fénykorát a tó mentén a markecolás és a valutázás? Mi lett a veszte a potencia gyógymasszázst és meztelen zsákban futást kínáló nudibirodalom fejének?
A Kádár-korszak magyar tengeréhez kalauzolja el olvasóját a Glázer Tamás magánkiadásában megjelent Balaton – A mi Riviéránk a 80-as években című kötete. A szerző magával ragadó módon, élvezetes stílusban idézi fel a Balaton aranykoraként emlegetett időszakot. A lapokon megelevenedik a vállalati üdülés egyszerű bája, az akkori csárdák Argentínából jött balatoni hekkjeinek, a II. osztályú éttermek újramelegített fogásainak semmihez sem hasonlítható íze, a balatoni éjszakai élet fesztelensége és sikamlóssága. Szó esik a Stasi frivol kalandokra specializálódott selyemfiúról, a lumpen fiatalok vadkempingezéséről és gerilla szalonnasütési akcióiról, ahogy az éttermi átverések diszkrét bájáról is.
Amikor a nyaralás véget ért, a gulyáskommunizmus hétköznapjaiban a panellakások aprócska főzőfülkéiben már jóval szerényebb vacsorák készültek. Hétköznap májas rizs és rétestésztával gazdagított tejbetáska került az asztalra, hétvégente a Remoska villanyedényben sült a vagdalt, karácsonykor pedig hamis marcipánt és házi vermutot kínáltak a vendégeknek. A Tó-retró könyvtár sorozat része – Glázer Szilvia munkája – az Így főztünk a 80-as években című kötet is, amely nemcsak a korszak meghatározó, de mára elfelejtett receptjeiből – a párizsi feltéttől a májas rizsen át a tejkocsonyáig – válogat, de az előző rendszer ételkultúráját és meghatározó gasztrotörténeti állomásait is felidézi. A szerző élvezetes stílusban ír a ma már megmosolyogtató kulináris helyzetekről, alapanyagokról és étkezési lehetőségekről.
Megjelennek könyvében a XX. század második felének legendás vendéglátósai – akik megteremtették a tipikus magyar hidegkonyhát – mellett a Kádár-kor olimpianyertes mesterszakácsai is, mint például a szocialista konyhaművészet senkihez sem hasonlítható alakja, Benke Laci bácsi. A virágzó konzerviparon túl szó esik a szocializmus tömegtermelésének vívmányáról, a magyar trappistáról, aminek semmi köze francia társához, ahogy a világszabadalommá váló atommutáns rizs, a nucleoryza – amelyre a növénynemesítés lehetséges jövőjeként tekintettek a pártfunkcionáriusok – sem hasonlított semmiben az addig itthon egyeduralkodónak számító, szintén francia rizstípushoz, a cesarióhoz.
Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk – A tanúból ismert szállóige tökéletesen jellemzi még ezt az időszakot is, hisz a nyolcvanas évek gasztronómiai kedvencei szintén koppintásokból születtek. Ilyen volt a Négercsók és Túró Rudi, a nugátos csoki vagy a Maci kávé. De ott volt akkoriban még nekünk a joghurthab és a tubusos útitárskrém, melynek ízeit sokan a mai napig visszakövetelik maguknak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/44. számában, az Időgép mellékletben jelent meg november 3-án.
