Itt lehetne ragyogóan élni is, nem csak valahogyan meghalni

Éveken át készült Péterfy Gergely új könyve, és egy évszázadon át utaztat. Történelmi regényt olvasunk, az idők hétköznapi szereplői a hősök, sorsukon mutatja be a regény a különböző korszakok legjellemzőbb problémáit, tragédiáit és a túlélésért folytatott küzdelem nyomokat hagyó munkáját. Értelmiségpoétika, direkt módon megírva. Modernül szóló műveltségsirató. Hanyatlástörténet, mint a szerző Örökvölgy című kötetében, ott jöttek a barbárok, itt: mindig is itt voltak. Mindeközben egy évtizedeken át tartó szerelem története is, veszteségekkel telve. A tudósítás hangja hiteles, olyan narrátort hallunk, aki a regénybeli események résztvevője, alakítója.

A Golyó, amely megölte Puskint kulcsszereplője a jelenben él ugyan, de visszaemlékezései teszik teljessé a képet. Nem ritka, hogy a szöveg itt-ott billeg, az elbeszélő sokszor magyaráz értesüléseinek forrásáról, az olvasóban megszólaló kétkedő hangra („Honnan tudhatja?”) felelve. Ezek a fogások nem hibái, erényei a szövegnek, hiszen a közelmúlt feldolgozásának éppen ez lenne az egyik kulcsa: a folytonos, reflexív kérdezés. Péterfynél a kérdések nem a bizonytalanság megjelenései, és ezekben az állításokban (a humán műveltség élni segít, a barbarizmus megöl, a klasszikusok kortalanok) a megszokott, hitvallásszerű mondatokat kapjuk.

A bemutatott sorsok nem feltétlenül hétköznapiak, mégis könnyen mehet az azonosulás, legyen szó a csonka családok életének kihívásairól vagy egy kisközösség traumáiról, a történelemszemléletek különbözőségéről, hatalmi harcokról, generációs problémákról. Péterfy emberismerete, a regényben működtetett szálak mind ahhoz járulnak hozzá, hogy felismerhetővé válnak bizonyos személyes és társadalmi mintázatok. Ezek egymásra vetítve mutatják: nincs új a nap alatt. A diktatúra diktatúra, bármilyen színben jelenjen is meg, a személyesben pedig: a tragikus sors hömpölygése nem áll meg a generáció határánál, továbbhagyományozódik. A regénycímbe emelt történet – Puskin halála, azaz a nagyszerű és a banális találkozása az utóbbi győzelmével – pedig végig ott gomolyog a hősök körül, és ez talán akkor is így volna, ha nem lenne jelen egy többször is előkerülő fényképen.

Általa látjuk Waldstein Pétert, egy már elveszett világ hírnökét és a regény tulajdonképpeni főszereplőjét, Olgát, Péter lányát, akibe az elbeszélő évtizedeken át szerelmes. Hasonlóan fontos alak Kristóf, a családi neurózist továbbvivő unoka, de látunk seftelő ügyeskedőket, a tudomány megrablóit, pártkarrier-építőket egyik és másik oldalon, emlékművek és emberek születnek és pusztulnak. Dies diem docet – napról napra tanulnak, mégsem okosodnak sem a szereplők, sem úgy általában a pannon haza lakói. Keserű felismerés, még ha a tragikust sokszor humorban oldjuk is. (Emlékezhetünk a Kádár-kor látszólag tréfás, mégis súlyos értelmiségi tréfájára: a magyar értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik: járhatatlan.) Számos ponton befejezhető volna a regény, ezt nem hibának látom. Az anyag nagysága teszi, hogy a regény tulajdonképpen nem is ér véget. A jelenből indulunk, és ide érünk vissza. Nem elképzelhetetlen, hogy egyik-másik epizódhoz születik még kiegészítő rész. Nem azért, mert töredékes, hanem, mert több, legalább kisregénnyi anyag íródott a nagy egészben.

Ha minden jól menne, ez a szerző által megvalósított módszer volna az egyik lehetséges sikeres útja a változás, változtatás elérésének. Számba venni, mit és hogyan nem sikerült megtanulni a történelmi leckékből, és az ebből fakadó tapasztalatokat használni végre. Mert, ahogy a regény vége tanítja, nemigen kínálkozik erre újabb száz év. Ráadásul – a hely jó ismerőse a szerző, így mondhatni kézre állt neki, olyannyira, hogy ezekben a leírásokban remekel Péterfy – a tájat mint lehetőséget végig úgy látjuk, hogy egyértelmű: itt lehetne ragyogóan élni is, nem csak valahogyan meghalni. Minden együtt van ahhoz, hogy boldogulni, és ha sikerül, boldognak lenni is lehessen. Péterfy új könyve tehát megint csak a hazaszeretet-poétika tárgykörébe tartozik, mint minden igazán jó könyv. Itt halnunk kell, ezt már tudjuk, és élni is, ezt is tudjuk. A „hogyan halni”-ra is számos példával rendelkezünk, A golyó, amely megölte Puskint, ha jól olvassuk, tanít a „hogyan élni”-re is.

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint. Kalligram, 2019. 3990 Ft.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/24. számában jelent meg, 2019. június 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/24. számban? Itt megnézheti!