Reneszánsza van az ironikusan önmarcangoló, a hétköznapi tapasztalatokat egyszerre énelemző, mégis távolító módon számba vevő költészetnek. Az elmúlt években Peer Krisztián lett igazán mestere ennek, a fiatalok között pedig egyre többen próbálkoznak hasonlóval. Vida Kamilla, Purosz Leonidasz vagy épp Locker Dávid mellett Kellerwessel Klaus friss kötete is jó példa rá. Az 1999-es születésű szerző első verseskönyve a Magvető Időmérték sorozatában jelent meg, akár csak néhány éve Vida Kamilla bemutatkozása. Ahogy pedig a költőtárs, úgy Kellerwessel Klaus sem fél akár a sorozatot vagy épp saját pályakezdői lehetőségeit a vers tárgyává tenni. Mindezt általában humorral teszi, mint A végső kétségbeesésről címűben, amelyben a fodrásznál nem tud dűlőre jutni, tulajdonképpen milyen hajat is szeretne magának. „Sajnálom, fodrászom, / jattot sem adhatok: / kell a pénz gíroszra, // éhes vagyok. // Kérek-e vaxot vagy valamit? – / Hát, egy Móricz Zsigmond-ösztöndíj mondjuk jól jönne.”
Máskor a versírás és -olvasás közt nyilvánvalóan feszülő, a befogadáskor mégis általában figyelmen kívül hagyott idő- és személyiségbeli eltéréssel játszik: „Ez a könyv még nem jelent meg, amikor ezt írtam, és ez / ekkor még nagyon zavart. // Senkinek éreztem magam, koloncnak minden társasá- / gon, akinek kínos viselkedését valami kiemelkedő tel- / jesítmény magyarázhatná csak. Sürgősen kellett tehát / valami új, ami elvonja rólam a figyelmet, amihez lehet / gratulálni, amiről órákig lehet beszélni”. A játék fogalma különben is fontos a szerzőnél, ahogy őszinteség és hazugság szembeállítása is. Nem fél bevallani még azt sem: bölcsészként három műszakban szorong, nagyrészt divatból próbál őszinte lenni, ez pedig néha sikerül is. (Hazugság – fűzi hozzá rögtön, hogy végképp összezavarjon mindenkit.)
Tudatosítja, amikor a privát szférájába enged túlzott betekintést, majd rögtön vissza is vonná azt különféle írói gesztusokkal, például a nevek kitakarásával. A gyerekkor tapasztalatai még túl közel vannak, épp csak feldolgozásra kerülnek, de a fiatal felnőttlét már hozza magával minden nyűgét-baját. Be kell futni, valakinek kell lenni, közben férfiként is értelmeznie az embernek magát: ebben a tekintetben Purosz Leonidasznak szintén a sorozatban megjelent kötete (Egy férfi sosem hagyja félbe) juthat eszünkbe.
A költő humorára, s közben mégis komolyságára egyik legjobb példa a kötet elején található Becsapódás, melyben darazsaktól, kutyáktól és végül a meteorittól való félelmét veszi számba. Komolyan vegyük vagy sem? Nehéz eldönteni: „ilyen érzés lehetett / utolsó áldozatát marcangoló T-rexnek lenni, / várni a becsapódást, várni, hogy megszűnjön minden, / a nyár, a sötét, a fagyi, a hinta, a rozsda, a nap, / és sírtam, és jöttek a többiek kicsúfolni, / és sírtam, és jöttek a tanárok lepisszegni, / és sírtam, és jöttek a szülők, nagyszülők, / pszichológusok, pszichiáterek megnyugtatni, / és sírtam, mert megszűnnek majd ők is, / és nem is tudnak róla, / álmukban fognak meghalni, / a meteor meg csak röhög. // Ma már tudom, / én vagyok az a meteor.”
Bámulatosabb már nem is lehetne, így átfordítani érett értékelésre a tragikomikus gyermekkori emléket, benne a röhögő meteorral. Csak ilyen folytatást a továbbiakban is!
Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán. Magvető, 2023, 2999 Ft.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/45. számában jelent meg november 10-én.
