Van az az író, rendező vagy épp színész, aki személyes támadásnak vesz minden kritikát. Azonnal kiszúrja az összes pongyolaságot, pontatlanságot és kellőképpen meg nem indokolt jelzőt, és rögtön keresi a hátsó szándékot. Végül pedig gúnyosan rámutat: ő évek óta foglalkozott valamivel, más meg két hét olvasás után akar ítélkezni felőle.
Persze, mindezt csak akkor, ha valóban bírálatról van szó.
Amit érdekes módon az sem tud jól kezelni, aki hozzászokhatott ugyan az össztűzhöz, de az ismertség okán az elismerő szavakhoz is. Ilyen a két francia sztárértelmiségi, Michel Houellebecq és Bernard-Henri Lévy, akiknek 2008-as levelezése jelent meg 2019-ben magyarul. A kiábrándult értelmiségi és a vezető politikusok társalkodópartnere pedig egyaránt annyi sérelmet hordoz magában, hogy az bőven kitehet egy egész könyvet. Szerencsére azért nem végig erről van szó, szóval nem érdemes azonnal félretolnunk a Közellenségeket, ha fáraszt minket jeles írók panaszkodását olvasni.
De amikor kiengedik magukból, tényleg csak a kínos feszengés marad az olvasó számára. Rögtön azzal nyitunk, hogy Houellebecq a saját kis „ekcémás hólyagocskáinak” nevezi a Le Nouvel Observateur és a Le Figaro újságíróit, sóhajtva, hogy amúgy már lemondott az „ellenségei” számolgatásáról. „E paraziták (például Pierre Assouline) odáig mentek, hogy egy chilei előadásban kutakodva (pedig azt hittem, hogy Chilében egy kicsit védve vagyok) úgy mixelték össze azt, amit ki tudtak kukázni, hogy sikerült nevetséges és gyalázatos színben feltüntetniük” – idézi fel a szégyenteljes alkalmat, amikor egy kritikus bele mert olvasni a chilei előadásába. Lévy nyugtatgatja, nem kell úgy mellre szívni: ő elolvassa, levonja a „taktikai és stratégiai konklúziókat”, aztán már el is felejti a cikkeket.
Houellebecq nincs meggyőzve, ironikusan emlegeti például a „Demonpion nevű újságírót”, aki csak néhányszor beszélgetett az ő szüleivel, aztán azt hitte, ennyiből bármilyen igaz információt tudott szerezni. Lévy figyelmezteti, hogy ne nevezze Assouline-t galandféregnek, hiszen így hívta Céline is Sartre-ot Az akvárium idegbetege című pamfletben, helytelenül dehumanizálva őt. Houellebecq viszont közli, hogy ez a kedvenc Céline-szövege, de amúgy az írót túlértékelik. És így tovább, miközben az Elemi részecskék szerzője szerint legalábbis pongyola megfogalmazás, amit a védjegyévé tettek, hogy ő utálja az újságírókat.
Viszont ne feledjük, mégis csak az utóbbi évtizedek két jelentős francia alkotójáról van szó, akiknek műveit feltehetőleg ötven-hatvan év múlva is forgatni fogják. És hány és hány száz egykor élt íróról lehet hallani, hogy amúgy roppant nehéz természete volt? Egójuk semmit sem von le regényeik és esszéik értékéből, vagy azon izgalmas gondolatfutamokéból, amiket ebben a könyvben is olvashatunk.
Houellebecq és Lévy kitárgyalnak mindent a szüleiktől kezdve az algériai szegénységen és Baudelaire megítélésén át egészen az iszlamizmusig, Nietzschéig és a francia történelemig. Időnként kimódoltabb mondatokkal kifejezve magukat, máskor személyesebben, írás közben is töprengve azon, mi mozgathatja őket.
Érdemes bepillantást nyerni abba, hogyan látja napjaink két csúcsértelmiségije a világot.
Michel Houellebecq – Bernard-Henri Lévy: Közellenségek, Magvető, 2019, 4299 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál a legfrissebb, 2020/22. számban? Itt megnézheti!
