A színpadot több rétegű ruhahalom borítja; a szovjet idők itthon is jól ismert legkülönfélébb öltözékei az usankától a műszálas otthonkáig. A kezdő képeket kettős szimbólumként Hacsaturján Álarcosbáljának keringője festi alá. A zenemű egyszerre utal a múltra – ikonikus, bár politikailag indifferens darabja volt a szovjet időknek –, és magára az álarcos mulatságra. Posztszovjet maszkabál játszódik előttünk a ruhákat és néhány alkalmi tárgyat nem számítva üres, kopár színpadon. A förgetegben a kilencvenes évek (és a korábbi időszakok) társadalmának keresztmetszete vonul fel revüszerűen.
A szerző, Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott az előadás alapjául szolgáló Elhordott múltjaink című kötetéért. Műve egy regényciklus ötödik, egyben záró darabja. Alekszijevics hatalmas kitartással közel másfél évtizeden át járta a szovjet utódállamokat és készítette több ezer interjúját nemritkán olyan emberekkel, akik átléptek a pokol kapuján, jelen voltak Afganisztánban, Csernobilban. A beszélgetések alapján leszűrt, néha kétségbeesettnek, néha fásultnak ható, nálunk is húsbavágó alapkérdés: „Miért nem vagyunk képesek ezt a végtelen szenvedést szabadságra váltani?”
A grandiózus, a múltat és a jelent az örök vesztes, a hétköznapok szovjet emberének szemszögéből bemutató kötet nyomán született, Bagossy László és Kovács D. Dániel rendezte előadás a Jelcin-éra minden visszássága, politikai és gazdasági disznósága ellenére is rövid ideig a nyugati demokrácia halvány reményét hordozó, ugyanakkor szürke hétköznapjaiban indít. Egy kereskedelmi rádió a pőre haszonlesés bűvöletében alig észrevehető módon támad a szabadság (lehetősége) ellen: a Szovjetuniót sirató nosztalgiapartit rendez. Még csak alig néhány esztendeje, hogy a XX. század egyik leggyilkosabb hatalma, a Szovjetunió összeomlott, a birodalom darabjaira szakadt. Az átmeneti korszak jól láthatóan magában hordozza önmaga kudarcát; már felsejlik a háttérben – egyelőre igény szintjén csupán – a „hibrid” rezsim, a régi maradványain restaurálandó birodalom építése.
A félelem megeszi a lelket - Magyar Hang
A politika mindig beleszólt az emberek magánéletébe. Volt idő, amikor szerelmeket, családokat szakítottak szét. Erről is szól a Varsói melódia című előadás.
A vadkapitalista kezdetet újabb, a szovjet időszak belseje felé közelítő időutazások váltják. A nézőt egyszerre érik el hullámokban az egymást kioltó érzések: a kilencvenes évekbeli, jobb híján beteges nosztalgia szerűségnek nevezhető „valamit” félresöpri a meghökkenéssel és részvétel áthatott viszolygás. Az előadás, akár az alapszöveg, mozaikos: olykor csúfondárosan ironikus, olykor szuggesztív erővel válik tragikussá. Máskor viszont – igaz, csupán a „szovjetűdök” kisebb részében – sajnos erőtlen, szinte érdektelen. Nem a színészi játék minősége (Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Csuja Imrét, Polgár Csabát, Epres Attilát, érdemes kiemelni elsősorban) változik; a történetek ereje, számunkra való érvényessége eltérő leginkább.
Secondhand. Szovjetűdök. Örkény Színház. Rendező: Bagossy László és Kovács D. Dániel
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 21. számában jelent meg, 2018. október 5-én.
Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 21. számban? Itt megnézheti.
