A Valami Amerika sorozat bebizonyította számomra, milyen ereje van az ismétlésnek. Elég volt „csupán” négy-öt epizódot végignéznem, és már kifejezetten kellemesnek találtam Azahriah főcímdalát. Pedig amikor először hallottam, taszított, nehezen tudtam volna ennél gejlebbet elképzelni. Ahogy viszont sokadjára hallottam, ráadásul a sorozat főcíme alatt, már együtt tudtam élni vele. A népszerűségben mindenkit leköröző énekes sikere is jobban érthetővé válik ezáltal. Más dalaival is úgy voltam korábban, hogy sokadjára hallgatva már jóval kellemesebbnek tűntek, mint korábban. Hasonló lehet a helyzet Herendi Gábor most zárult sorozatával. Ha az első két rész alapján írtam volna kritikát – mint sokan mások tették –, jóval szigorúbb lettem volna én is. Nem mintha sok értelmét látnám annak, hogy egy sorozatévadot az első epizódok alapján próbáljunk értékelni. Érdemes általában megvárni a végét, hogy pontosabb képpel szolgálhassunk. Az Ahsoka című Star Wars-széria esetében legutóbb még az évad közepén is félrevezető lett volna kritikát írni. Sokkal inkább dicséretét zengtem volna, mint amennyire a nyolcadik rész után tudtam.
A Valami Amerika sorozat nem váltja meg ezt a filmes univerzumot, ahogy Herendi produkciói esetében sincs a legjobbak között. Távol marad az első rész frissességétől és erejétől, ahogy az RTL eddigi legjobb streaming-sorozatának, A királynak a minőségétől is. Viszont tisztes középszernek már bátran nevezhető. Sokkal szórakoztatóbb, mint a csatorna utóbbi időkbeli legrosszabb sorozata, a Nagy fehér főnök volt. Szerencsére sikerült visszafordulni arról a lejtőről is, amelyen a filmek indították el ezt a világot. A második rész még elment, az öt évvel ezelőtti harmadik viszont abszolút mélypontnak bizonyult. Az már egyetlen másfél órás börtönös b.zivicc volt, a szónak a legrosszabb értelmében. Különösen szomorú, hogy az alpári mélységek szállítására Herendi olyan remek színészeket kért fel, mint Stohl András vagy Nagy Ervin. A Valami Amerika 3. azt is egyértelművé tette, hogy az eredeti karakterek ellaposodtak, nem lehet már semerre sem vinni a történetüket. Pedig az első részt még kifejezetten a három testvér szerethetősége, vagánysága adta el. Nehezen is tudtam mit kezdeni azzal, hogy a Valami Amerika-világ az alkotó szándéka szerint a második résztől egyre inkább szólt a kisstílű, primitív maffiózókról, mintsem a szerethető hősökről. A harmadik rész ebben a tekintetben is mélypontot jelentett, Toniék bandája kifejezetten érdektelen és egyben idegesítő ráadást jelentett. Herendi eközben sosem tudott igazán újítani, mindig inkább a korábbi receptet variálta: ahogy például a másodikban, a harmadikban is egy előadás megrendezése került a fókuszba. A sorozattal sem sikerült új alapokra helyezni az egészet, viszont a rendezőt dicséri, hogy ezúttal jó irányba tapogatózott.
Kifejezetten jó döntésnek bizonyult, hogy a tízrészes sorozat középpontjában már egy új, fiatalabb testvérhármas szerepeljen. Marci (Ember Márk), Zita (Trill Beatrix) és Balázs (Király Dániel) másféle karakterek már, de azért valamennyire így is emlékeztetnek az eredeti trióra. Akad köztük például, aki inkább lazább életművésztípus, a másik vagányabb-nagyszájúbb, a harmadik pedig afféle felelősségteljes nagytestvér, aki mégis alig tudja a saját életét is menedzselni. Ezen túl viszont friss lendületet hoznak a Valami Amerika-világba, gyakorlatilag miattuk lesz elsősorban nézhető ez a tíz rész. Herendi valami olyasmit hozott vissza, amit sajnos egy ideje már nem tudott ez a történet: szerethető hősöket állított a középpontba. A Valami Amerika 3. azért is volt többek között mélypont, mert gyakorlatilag nem találtunk benne senkit, aki ne lett volna ellenszenves. Sikerült a 2002-ben még kedvelhető testvéreket is önmaguk idegesítő paródiájába fordítani. Közben ráadásul a sztori is olyan abszurd irányokba kezdett elmenni, hogy azt már nem lehetett a szokásos Valami Amerika-őrület számlájára írni. A pontot az i-re az tette fel, amikor a harmadik végén Alex Brubeck (Szervét Tibor) leleplezte addigi álruháját. A néző ott érezte azt, hogy legszívesebben egy léggömbhöz kötözné az agyát, és útjára bocsátaná a világegyetemben.
A sorozat sem mentes sajnos az észszerűtlen, buta dramaturgiai megoldásoktól. Rögtön az elején kiderül például, mi történt a legfiatalabb testvérrel (az Andrást játszó Hujber Ferenc nem tér vissza), majd a néző az évad végéig verheti a fejét a falba, hogy ilyen ostobasággal hogyan lehetett előállni. Ezen túl is akadnak még megkérdőjelezhető események bőven, de a többi talán az előbbinél kevésbé bosszantja fel az embert. Hujber mellett egyébként nincs itt Pindroch Csaba (Várnai Tamás) sem, viszont rögtön az első epizód egy a Cirkóban tartott Bűnös város-kultvetítéssel indul. Az eredeti szereplők közül kevesen térnek vissza, és ők is jobbára mellékszerepekbe szorulnak: Ákost (Szabó Győző) és Timit (Oroszlán Szonja) látjuk olykor, de azért túl sok figyelem már nem vetül rájuk. Akik viszont megint itt vannak, sajnos vagy sem, az Bala (Csuja Imre) és két segédmaffiózója, Mónika Sándor (Faragó András) és Viktor (Thuróczy Szabolcs). Szerencsére Bala most már csak kétszer vagy háromszor javítja ki egy ragozását, és Mónika vezetéknevén sem rugóznak annyit. Ellenben továbbra is megunhatatlan poénforrásként kezelik azt, hogy úton-útfélen megvernek valakit, csak hogy a céljukat elérjék. Visszatér még Bala lánya, Vivi, akit Tompos Kátya helyett ezúttal Földes Eszter alakít.
A sorozat tíz része elsősorban egy Galaxis nevű tévés tehetségkutatóra épül, melybe szokás szerint Bala fenyegetőzése miatt kell időt és energiát invesztálnia aktuális hőseinknek. A maffiózó szíve választottját szeretné végignyomni a versenyen, ennek teljesítése pedig a tetemes összegekkel tartozó Marcira hárul. Persze segítik benne testvérei, ahogy az általa gründolt influenszervilla különös lakói szintén. Kedvelhető szereplők lesznek ők is, de ez még akár a folyton ideges adásrendezőről, Dénesről (Kálloy Molnár Péter), vagy épp Tomi irányításmániás exéről, Ivettről (Eke Angéla) is elmondható. Igazán negatív karakter talán csak a Brasch Bence által alakított énekes apja, Peresztegi Imre lesz. Seress Zoltán nemrég a Blokád Antall Józsefeként hősieskedett, most viszont mindent megtesz azért, hogy semmiképp se szeressük meg a karakterét. A többiekre viszont igaz lesz, hogy legyenek bármennyire is ellentmondásos alakok, nyomulós zsűritagok (Árpa Attila) vagy épp erőszakos módszerekhez folyamodó klímaaktivisták (Vogl Lolita Noa, Sodró Eliza), mégis végső soron lehet őket szeretni, nevetni rajtuk.
A Valami Amerika humora sosem a páratlanul eredeti viccekben, mindig inkább a szórakoztatófaktorban rejlett. Ezt most az epizódok előrehaladtával sikerül is megidézni, sőt, rendhagyó módon még egy-két valóban jó poén is akad. Kifejezetten jó ötlet volt aktuális témaként behozni a klímaaktivizmust vagy az influenszerlétet, ahogy a celeb vendégszereplők is feldobják az epizódokat. Schobert Norbi például azzal, hogy a sorozat maffiózói helybenhagyják őt, míg Azahriah a Galaxis versenyzőjeként indul, hogy rövid úton megkapja: sosem lesz sikeres, semmi keresnivalója ott. Térdcsapkodós poénnak nem mondanám egyiket sem, de azért ezek mosolyt csalhatnak a nézők arcára. A 2018-as film prosztó humora után sikerült ismét visszafogottabbra, szerethetőbbre váltani, még ha akadnak persze kevésbé kifinomult viccek bőven. A történet a megszokott sablonok mentén halad előre, így nagy jóstehetség nem kell az események belövéséhez. Mégis szívesen követhetjük a szereplők sorsát, még akár izgulhatunk is értük. A színészek sem teljesítenek rosszul, láthatóan élvezettel merülnek el a karaktereikben.
A Valami Amerika sorozat nem közelíti az első rész vagányságát, viszont a harmadiknál mérföldekkel jobb, és még talán a másodikat is előzi színvonalban. Ha nem a streaming-felületre teszik fel, hanem a csatornán vetítik főműsoridőben, jó eséllyel szélesebb tömegeket szórakoztatott volna. Persze később, ahogy A királyt, úgy leadhatják majd ezt is.
Valami Amerika sorozat. Elérhető az RTL Plusz felületén. Tíz epizód.
