Az európai álom helyett domboldalba vájt üregek

Marokkóban nehéz dolga van annak, aki menekültügyi- és migrációs problémákkal akar foglalkozni. Ottjártunkkor nem egyszer fordult elő, hogy beépített emberek követtek minket, több előre megbeszélt találkozót végül le kellett mondani emiatt.

Közel egy hetet töltöttem Észak-Marokkóban, ahol többek között találkoztam emberjogi szervezetek képviselőivel, valamint szubszaharai – főleg frankofón országokból érkezett – migránsokkal, akik a maguk módján próbáltak meg boldogulni. Sajnos többet azonban – nevek és pontos helyszínek (városnevek) – nem közölhetünk az ott maradtak biztonsága érdekében.

Attól a pillanattól kezdve követtek, hogy átléptük a marokkói határt, és az utcán sétálva sokszor botlott az ember „ismerős arcokba”, akik nem is leplezték, hogy figyelnek. A legfeltűnőbb egy idősebb úr volt, aki világító vakuval videózott. Nem igazán vagyok hozzászokva ahhoz, hogy szinte minden lépésemet figyelik, így elég váratlanul ért ez az egész – az utunk elején nem is hittem el, hogy tényleg követnek. A napok múlásával egyre jobban kezdett terhessé válni a nem kívánt figyelem, az újabb és újabb találkozók elmaradása után inkább az ország elhagyása mellett döntöttünk.

A Marokkói Emberi Jogi Szövetség (franciául Association Marocaine des Droit Humains, röviden AMDH) egyik szóvivőjének beszámolója szerint a hatóságok le is tartóztathatják, és azután kitoloncolhatják azokat a külföldi kutatókat, újságírókat, akik migrációs kérdésekben nyomoznak. De csak azt követően, hogy minden gyanúsnak tűnő anyagot – fotót, videót, jegyzetet – lefoglaltak vagy megsemmisítettek. Idén februárban ez történt például egy holland újságíróval, Gerbert Van Der Aa-val.

A szóvivő szerint a hatóságok így akarják megakadályozni, hogy a nyilvánosság tudomást szerezzen a migránsokat ért abúzusokról, de attól is félnek, hogy a kíváncsiskodó újságírók nekiállnak majd a pénzügyi kérdéseket firtatni. Természetesen vannak helyi újságírók is, akik bevándorlással kapcsolatos ügyekkel foglalkoznak, de ők is csak „diszkréten” tehetik ezt.

Az

AMDH – aminek célja az emberi jogok védelme és előmozdítása –

főleg terepmunkát végez, de mivel a kormány nem pártolja a

működésüket, igencsak nehéz helyzetben vannak. Nem kapnak

pénzügyi támogatást és nyilvános helyeket sem használhatnak

találkozók vagy képzések lebonyolításához.

2013 végén a helyi kormány meghirdetett egy új nemzetközi migrációs és menekültügyi stratégiát, amelynek kiemelten fontos célkitűzései a diszkrimináció és az embercsempészet felszámolása, valamint annak a szavatolása, hogy a külföldi bevándorlók emberi jogai tiszteletben legyenek tartva. Az alkotmányos monarchia vezetői továbbá ígéretet tettek arra is, hogy a migránsok ezek után szabadon hozzáférhetnek az egészségügyi ellátáshoz, oktatásban részesülhetnek, legálisan dolgozhatnak, valamint lakáshasználati jogot is kapnak.

Az AMDH jelentései szerint azonban a helyzet koránt sem ilyen rózsás. Az egyik tengerparti városban például (belügyminiszteri rendelet alapján) meg van tiltva szubszaharai – például Nigériából, Kongóból, Kamerunból, Ghánából, Maliból vagy Csádból jött – bevándorlóknak, hogy ott lakjanak, így kénytelenek a szabadban élni, ahol sem áram, sem víz nincs. Régebben műanyag bunkerekben aludtak, de most már ezek sincsenek meg, csak domboldalba vájt üregek. Az AMDH ebben a városban tizenöt ilyen „bozóttábor” létezéséről tud, ahol jelenleg körülbelül kétezer afroamerikai migráns él, zömében férfiak.

A csapatunk egy része megpróbálta meglátogatni ezeket a táborokat – amik amúgy gyalogosan két óra távolságra vannak a várostól –, de a taxis közölte velük, hogy nem viheti el őket, mert bajba kerülhet.

– 2018-ban, a jobb jövő reményében jöttünk Marokkóba, hogy innen eljussunk Európába, Malagába. De kész őrültség az, amit a rendőrség velünk művel! Egyszer még helikopterrel is üldöztek minket. Algériában legalább tudtunk dolgozni, de itt Marokkóban nem engedik. Ha pedig sikerül összegyűjteni egy kis pénzt, a hatóságok azt is elveszik tőlünk. – mondja H., aki két társával együtt Burkina Fasoból érkezett.

– Még a közlekedési eszközöket sem vehetjük igénybe, vagy csak nagyon bajosan – folytatja. Régebben utazhattunk vonattal, de most a rendőrök ott állnak a pályaudvaron, és nem engednek fel minket a járműre. A buszra pedig a buszvezető nem enged fel. A harmadik opció az „illegális” taxizás, amivel az a baj, hogy a sofőr általában valahol a sivatag közepén tesz ki minket, ahonnan rengeteget kell gyalogolnunk. Így kénytelenek vagyunk gyalogosan megtenni a fárasztó és hosszú utat az erdőbe, ahol a táborunk van.

Hogy elfoglalják magukat, és ne őrüljenek bele ebbe, fonott nyakláncokat készítenek és azokat próbálják meg eladni, hogy így jussanak egy kis pénzhez. De sajnos ez sem elég arra, hogy hajóval menjenek Európába, így H.-ék a kerítésnél próbálkoztak párszor, sikertelenül. Amikor pedig a hatóságok megtalálták őket, elvették az összes alapanyagukat és a szemük láttára égették el.

Egy másik észak-marokkói városban találkoztunk az AMDH egyik szóvivőjével, aki beszámolt arról, hogy az országban többször is előfordult, hogy több száz szubszaharait elfogtak, azután pedig elszállították őket: 2014 (az új migrációs törvény) előtt az algír határhoz, utána pedig délre vagy az ország közepébe. 2018-ban a GADEM – egy marokkói antirasszista szervezet, aminek célja a külföldiek és a migránsok jogainak védelme – tudomására jutott, hogy szubszaharaiakat tereltek fel buszokra és utána kirakták őket Dél-Marokkóban. A hatóságok az esetekről úgy nyilatkoztak, hogy „ők csak azt próbálják megakadályozni, hogy a bevándorlók az emberkereskedők karmai közé kerüljenek.”

Idén Marokkó Spanyolországtól 30 millió eurós- (9,7 milliárd forint), tavaly pedig az EU-tól 140 millió eurós (45,5 milliárd forint) pénztámogatást kapott, hogy megfékezze az illegális migrációt az öreg kontinens felé. Viszont az AMDH állítása szerint az Unió nem követi nyomon, hogy Marokkó mire költi a pénzt: a nem régen vendégül látott európai parlamenti képviselők ugyanis nem tudtak válaszolni az ezzel kapcsolatos kérdésekre.