Sajátos ajándékkal lepte meg ma a Hezbollah a követőit: a síita párt tulajdonában lévő Al-Manar közzétett egy videót, ami 2006-ban készült arról, hogy elrabolnak két izraeli katonát, ami aztán a háborúhoz vezetett. Hasszán Naszrallah pártja persze nem véletlenül büszke arra, ami 15 évvel ezelőtt, 2006. július 12-én történt: az akkor kezdődő volt az első háború, amelyet a zsidó állam 1948-as kikiáltása óta megszenvedett, és ekkor tört össze a mítosz, hogy az izraeli hadsereg legyőzhetetlen. De mi is vezetett ahhoz a háborúhoz, amit a Hezbollah „isteni győzelemnek” nevez?
Habár a 2006-os libanoni-izraeli háború bemutatását legtöbben a zsidó-síita ellentétből eredeztetik, ennek a konfliktusnak elsősorban az volt az oka, hogy az izraeli hadsereg erőteljes katonai műveletet indított a Hamász ellen a Gázai övezetben. Hogy a palesztinokat valamelyest tehermentesítse, a Hezbollah vezetése úgy döntött, hogy egy könnyen megközelíthető határszakaszon lecsapnak az izraeli egységekre, hogy elraboljanak néhány katonát. A Hezbollah gerilláinak akciója sikeres lett: három izraeli katonát megöltek, kettőt elraboltak (az erről szóló videót tették most közzé), majd miután egy izraeli tank a hezbollahosok nyomába eredt, kilőtték a harckocsit is. Csakhogy ez az akció túlságosan is hatékonyra sikerült a Hezbollahnak, ugyanis eszükben sem volt, hogy ebből rövidesen egy totális háború fog kerekedni.
Ehud Olmert akkori izraeli miniszterelnök ugyanis felvette a kesztyűt és úgy döntött, megleckézteti a Hezbollahot. Természetesen sokan már ekkor figyelmeztették az izraeli kormányfőt, hogy egyáltalán nem lesz egyszerű dolga Dél-Libanonban, ahol a síita szervezet kitűnő helyismerettel rendelkezik. Olmertet azonban nem lehetett megállítani, nem hallgatott a tanácsadóira, és megindította a támadást a Hezbollah gerillái ellen. Az izraeli katonák gerillaharcra való felkészületlensége mellett további komoly problémát okoztak az ellátási zavarok, ám a legfőbb hiba mégis a stratégia hiánya volt. Amellett, hogy Izrael megosztotta a katonai erőit Gáza és Dél-Libanon között – ezzel bele is sétált a Hezbollah csapdájába –, semmiféle értékelhető katonai manővert nem hajtottak végre libanoni területen, egyszerűen csak benyomultak a célként kijelölt területre.
Nem úgy a Hezbollah, ami rendkívül fontos tapasztalatot szerzett az első libanoni háborúban (a 2006-os háborút sokan második libanoni háborúnak nevezik). Itt a síita szervezetnek már a kezdetektől az volt a stratégiája, hogy pokollá tegyék a támadók és a határ túloldalán lakók életét. A Hezbollah által kiépített bunkerrendszert az izraeli légierő képtelen volt megsemmisíteni, ezért közelharcba kellett bonyolódniuk, ami aztán rengeteg izraeli áldozattal járt.
Ebben jelentős szerepet játszott az hezbollahosok nagyon komoly felszereltsége. A szervezetnek ugyan esélye sem volt leszedni a levegőből az izraeli vadászgépeket, azonban a gerillák ezt is megoldották: ők a leghangosabb légvédelmi ágyúikat használták, amivel pokollá tették a határ túloldalán élő izraeliek életét, olyannyira, hogy azok inkább elmenekültek a lakhelyükről. Ezért Olmert és csapata végül úgy döntött, hogy leállítja a berepüléseket. Mindenesetre tény, hogy izraeli részről egyedül a légierő tudott felmutatni értékelhető eredményeket, a szárazföldi erőktől csak a veszteségekről érkeztek hírek.
Eközben folyamatosan dúlt az információs háború a két fél között. Míg a Hezbollah (és a vele szövetséges Amal mozgalom) minden alkalmat megragadott, hogy bemutassa az izraeliek pusztításait a civilek körében, addig az izraeli fél a területére kilőtt rakéták számával próbálta demonstrálni, hogy valójában őket támadták meg.
Látva az egyre növekvő veszteségeket és érzékelve az amerikai nyomást, hogy ezt a háborút nem érdemes Izraelnek folytatnia, Olmert végül úgy döntött, hogy kivonja a csapatait Libanonból. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1701-es határozata felszólította a Hezbollahot minden támadás és Izraelt minden offenzív hadművelet azonnali beszüntetésére, továbbá előirányozta libanoni egységek és a megerősített ENSZ-erők felvonultatását Dél-Libanonban, és ezzel párhuzamosan az izraeli erők kivonását a térségből.
A végeredmény: a Hezbollah körülbelül 500 harcosát veszítette el, szemben az izraeli hadsereggel, amely 119 katonát veszített. Habár ez az áldozatarány azt sugallja, hogy Izrael kisebb veszteséggel úszta meg a háborút, azt azért érdemes tudni, hogy egy ilyen arány bármilyen gerillaszervezet számára sikert jelentene. Legalább ilyen fontos, hogy Izraelnek egyetlen katonai célját sem sikerült elérnie, ellenben szertefoszlott a zsidó állam legyőzhetetlenségének mítosza. És bár az ötszáz fős veszteség komoly érvágás volt a Hezbollahnak, a síita párt mégis megerősödve jött ki a háborúból, amely országszerte ezt írta a zászlóira: „Győzött a vérünk!”
Mindezek után nem csoda, hogy Izraelben komoly következményei lettek a háborúnak. Habár Tel-Aviv sosem ismerte el a vereséget, a védelmi miniszter, a vezérkari főnök és az izraeli hadsereg több tábornoka is lemondásra kényszerült. Ehud Olmert – vagyis aki a meggondolatlanságával előidézte ezt a súlyos kudarcot – azonban egészen 2009-ig kormányon maradt.
