Nyolcvankét éves korában meghalt a világhírű rendező, Jiří Menzel.
Haláláról felesége, Olga Menzelova számolt be a közösségi oldalán. Mint írta, férjétől szombat este, családi körben vettek búcsút. A feleség a bejegyzésben egy megható családi videó-összeállítást is közzétett férjéről.
Jiří Menzel 1938. február 23-án született Prágában. A Művészeti Főiskola filmművészeti szakára (FAMI) járt, itt diplomázott 1962-ben. Karrierjét a fővárosi televízió asszisztenseként kezdte, majd a Csehszlovák Híradónál Věra Chytilová legendás cseh filmrendező asszisztense lett.
Filmes pályája a hatvanas évek elején indult, már rögtön ekkor színészként és rendezőként is kipróbálta magát. Miközben dokumentum- és rövidfilmeket készített, olyan produkciókban vállalt szerepet, mint Evald Schormtól a Mindennapi bátorság, illetve Ján Roháctól a Ha ezernyi klarinét.
A nemzetközi ismertség nem sokat váratott magára. Az említett Chytilová és Schorm mellett olyanokkal közösen vett részt a cseh újhullám elindításában, mint Miloš Forman, Jan Němec, Jaromil Jireš vagy Juraj Jakubisko.
A francia újhullám éllovasaival szemben a cseheknek a kommunista rendszerrel, a közép-kelet-európai viszonyokkal is szembe kellett nézniük. Munkáikat épp ezért is jellemezte egyfajta abszurd humor, ami éles kontrasztban állt a szocialista realista iskola szürkeségével, hamisságával. Kiemelhetjük itt az olyanokat, mint Chytilovától a Százszorszépek, Jires-től a Milan Kunderától adaptált A tréfa, vagy Menzeltől a rögtön nagy sikert arató Szigorúan ellenőrzött vonatok. Már itt kedvelt szerzője, Bohumil Hrabal művéhez nyúlt, a következő évtizedekben pedig a cseh írózseni számos regényét feldolgozta.
A magát leginkább galambok és nők társaságában jól érző forgalmista groteszk története nemcsak a háborúról, ellenállásról beszélt pontosan, de az elnyomó rendszer abszurditásáról szintúgy. A mű 1968-ban el is nyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Egyébként az alapregény is csupán néhány évvel korábban, 1965-ben jött ki, tehát Menzel is sokat tett Hrabal népszerűsítéséért – egyenrangú felekként dolgoztak együtt pályájuk során.
Menzelt persze rögtön utolérte a diktatúrákban kiteljesedni próbáló, szabad művészek sorsa. Az 1969-ben elkészült Pacsirták cérnaszálon című filmet a csehszlovák rezsim betiltotta, azt csak a kommunizmus bukása után, 1990-ben lehetett bemutatni. Akkor viszont meg is kapta érte az Arany Medvét a 40. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Szintén Hrabal-feldolgozásról van szó, a középpontban pedig olyan burzsoának kikiáltott figurák vannak, akiknek büntetésből egy acélgyárban kell dolgozniuk.
Bár a kommunizmus később összeomlott, a film útja nem mellőzte az abszurd pillanatokat később sem. Menzel ezt 2013-ban idézte fel az akkor még szabad Origónak: „Meglepett, hogy a pacsirták végül kirepültek a dobozból. Az ünnepi bemutatón viszont balhéba keveredtem. Élőben közvetített a televízió, elém tették a mikrofont, és azt kérdezték: »Boldog, hogy vége a cenzúrának?« Elmondtam érthetően, hogy a cenzúrának is volt egy pozitív oldala, hiszen megvédte a nézőket a rossz művektől, de még be sem fejeztem a mondatot, már vették is el előlem a mikrofont. Még hozzá akartam tenni, hogy a francia filmgyártásban mennyi rossz film, mennyi baromság született, amikor nem működött a cenzúra. Az újságírók a legszívesebben pofán vágtak volna, és később azt írták, hogy egy konzervatív barom vagyok. Évekkel később aztán megértették, hogy mit is akartam mondani, hiszen én sem azt sírom vissza, hogy valaki kordában tartson vagy megfosszon a lehetőségektől.” Az ironikus történet jól mutatta, nem feltétlenül kell még egy elnyomó rezsim sem ahhoz, hogy a szabadon fogalmazó művész kezéből kicsavarják a mikrofont.
A Pacsirták után öt évig nem is jöhetett újabb nagyjátékfilm, és az 1974-es Aki aranyat keres sem szólt olyan nagyot, mint egy visszatérő műnek kellett volna. A Magány az erdőszélen már annál kedveltebb lett, de az igazán nagy sikert egy újabb Hrabal-adaptáció, a Sörgyári capriccio hozta magával. Az eredeti cím itt Postriziny, azaz Megrövidíteni, ami a történetben számtalan dologra vonatkozott a nő hajától az asztalok és székek lábán át a dolgozók munkaidejéig. Menzel 2017. szeptemberében, a miskolci Cinefesten járt Magyarországon, ahol – még az akkori Magyar Nemzet munkatársaként – rá is kérdeztünk a rendezőnél erre a motívumra. Ha már a hetvenes éveket is a lerövidülések koraként köszönthettünk, mit gondoljunk a XXI. század elején? „Ma már nem rövidítünk, hanem mindenkit kopaszra vágunk” – reagált erre Menzel. Úgy látta, mostanra olyannyira felgyorsult a világ, hogy abba beleszédülhetünk.
„Már a Sörgyári capriccióban megjelenő rádió is egy nagyobb felfedezés volt az életemben. De ki tudja, tíz év múlva mi lesz a gyerekeim kezében?” – fogalmazott Menzel, amire csipkelődő választ mellette ülő kollégája, a filmben jelentős szerepet játszó Magda Vásáryová adott. Felidézve, hogy „Jirkának akkor is mindenből a legmodernebb eszköze volt”, és ez nem sokat változott azóta sem. És valóban, a 2017-es miskolci látogatáson tényleg ezt tapasztalhattuk. A rendező kedvelői számára különös élményt jelenthetett, mikor a sajtótájékoztatóról kilépve látták, ahogy a rendező a mobiljába mélyedt egyedül egy padon – később pedig odatelepedett mellé Vásáryová. A miskolci járókelők nem nagyon zavartatták magukat, sokan nyilván nem is gondolták, hogy egy Oscar-díjas rendezőlegenda mellett haladnak épp el.
Menzel a nyolcvanas években is fontos filmeket tett le az asztalra, kiemelve itt az ugyancsak Hrabal-feldolgozás Hóvirágünnepet, valamint a Bán János főszereplésével készült Az én kis falumat. A kilencvenes évektől aztán már ritkábban forgatott, az utolsó jelentősebb munka pedig a 2006-os Őfelsége pincére voltam. A magyarokkal évtizedes barátságban álló rendező ugyanakkor színészként számos filmünkben felbukkant. Láthattuk a 2004-es Világszám!-ban, a 2006-os Rokonokban és a 2012-es Az ajtóban is.
Menzelt a rendszerváltások után is foglalkoztatta a politika, a kritikus hozzáállást nem adta fel később sem. Három évvel ezelőtt Miskolcon is beszélt arról, hogyan látja a mostani időket: „Örülök, hogy legalább úgy van, ahogy van. (...) Csomó jó ember szökött el a múlt század során az országból, de maradtak azok, akik aztán megválasztották Milos Zemant. És már megint Oroszország irányába tekintenek, mintha elfelejtették volna, amit átéltünk.” Szóba került, hogy folyamatosan biztatja régi jó barátját, Szabó Istvánt, hogy forgasson még. Úgy tűnik, ez hatott is, hiszen végül elkészülhetett az idén év elején bemutatott Zárójelentés.
Menzel viszont nem állt már a kamera mögé, utolsó rendezése a 2013-as, nem túl nagyot szóló Don Juanok lett. Az újabb filmekről 2017-ben azt mondta, a legtöbbet már képtelen végignézni alvás nélkül, de például a Saul fiát nem tudta kihagyni – viszont itt már a film után nem jött álom a szemére. Másodszor már nem tudnám megnézni – mondta az Oscar-díjas filmről a rendező, akinek első nagy sikerei után később is kijutott a díjakból. Az Őfelsége pincére voltam című filmért elnyerte a FIPRESCI-díjat, míg az 1994-es Iván Csonkin közkatona élete és különleges kalandjaiért a Velencei Filmfesztiválon vehetett át elismerést.
