Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Az istenek feltámadnak, a Baumgarten-emlékdíj él

Szerző: | 2021. január 19., 12:04 | Kultúra

Az első Baumgarten-díj jelöltjei. Forrás: Az Est, 1929. január 19. (Arcanum)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Kétezerhatszáz méteren Baumgarten-díjas Nepomuk, míg második helyre Legenda, a harmadikra pedig Silver Girl futott be! Indult még rajtuk kívül Ileana, Éljen és Kairo is. A bécsi ügetőverseny tizenkettedik napjának eredménye volt ez, amiről 1916. május 25-én számolt be a Budapesti Hírlap. Egy évvel később aztán szintén hírt adtak a versenyről. Akkor épp olyanok versengtek az elismerésért, mint Manfred, Lulu Douklas vagy Margrabina.

HIRDETÉS - AIP

Alig pár év telt el, hogy már ne Messenger Boyért szurkolhassanak a hazai érdeklődők, ha a Baumgarten-díj kerül szóba, hanem olyanoknak, mint Schöpflin Aladár, Németh László és Krúdy Gyula. Vagy épp Tóth Aladárnak, Bohuniczky Szefinek, Elek Artúrnak és Berde Máriának. Hogy kiknek? Amikor lassan két éve a díj újraélesztésére tett javaslatot Kukorelly Endre, többen felvetették, milyen sokakat nem ismerünk a XX. század első felének elismertjei közül. A mi szegénységi bizonyítványunk mindez? Vagy a díjazottakat kiválasztó Babits Mihály és Schöpflin Aladár ítéletei lehettek időnként megkérdőjelezhetőek? Esetleg nem is várható, hogy egy száz évvel korábbi irodalmi díj összes jutalmazottjának neve fennmaradjon? Fel lehet tenni ezeket a kérdéseket is. Ahogy lehet egyszerűen csak örülni, hogy az elismerteket csokorba szedő listákat olvasva ötleteket kaphatunk, akiknek érdemes utólag utánanézni. Hiszen az utókor ítélete rengeteg esetben ugyanúgy megkérdőjelezhető, zseniális alkotók is a feledés homályába veszhetnek.

A díj újraalapítását övező vitákat, illetve méltatásokat olvasva talán nem túlzás azt mondani, hogy sikerült a lehetetlennek tűnő küldetés. Jelesül a harmincas-negyvenes években nagy presztízsű, az elismerteknek rangot adó, egyben jelentős visszhangot kiváltó díj visszahozatala a köztudatba. A tömegek persze nem azzal kelnek-fekszenek, ki lesz a következő Baumgarten-díjas, de már a 20. század első felében sem így volt ez.

Akik viszont érdeklődtek az irodalom világa iránt, nagy becsben tartották ezt az elismerést. És nagyon úgy tűnik, most sem az érdeklődés hiánya lesz a jellemző. A díjazásra befolyó civil összegek ugyancsak ezt mutatják. Az pedig még inkább, hogy az eddigi névsor kifejezetten erős, érdemes utánanézni mind a díjazottak, mind a jutalmazottak munkásságának. Akkor is, ha meglehet, száz év múlva egyikük-másikuk neve már nem lesz benne a köztudatban. Ez mutatja egyébként a legjobban, hogy a jelen nem feltétlenül ítél rosszul, a kortalanságért viszont nem szavatolhat. De ki tudja? Hátha egy-egy Baumgarten-névsort végigolvasva fog úgy dönteni 2120 újságírója, irodalomtörténésze vagy olvasója, hogy utánakeres valaki munkásságának.

Az elismerést már a húszas évek elején is komoly szociális törekvés hívta életre. Az irodalom- és művelődéstörténeti munkáival nevet szerző, vagyonos családba érkező Baumgarten Ferenc Ferdinánd hagyta meg az 1923. október 17-én kelt végrendeletében: részesüljenek évdíjban olyan magyar írók, akik „minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek.” A díjak odaítéléséről aztán Basch Lóránt ügyvéd és Babits Mihály döntöttek, 1929-től kiosztva az elismerést az arra érdemesülteknek. Három év múlva már két kategóriát különböztettek meg, az évdíjak mellett jutalmat is adva többeknek. A tavalyi újraindulás óta szintén külön vannak az évdíjasok, illetve a jutalmazottak.

Persze, ha sorra vennénk az összes díjazott írót, költőt, más és más társadalmi, szociális helyzetben lévő embereket fedeznénk fel. Valóban voltak, akik szükséget szenvedtek, mások életét viszont nem az anyagi nélkülözés jellemezte. De ott volt mondjuk József Attila, akire aztán egy az egyben ráillett a kiírás. Hiába, 1936-ban mégis az utolsó pillanatban vonta vissza a nevét a díjazottak közül Babits Mihály. Az Eszmélet szerzője így, sorban már másodjára, csak a jutalmazottak között szerepelt. Ehhez viszont ekkor nem egy éles támadás kellett – amilyet József Attila korábban amúgy intézett Babits ellen, Az Istenek halnak, az ember él című kötetről szóló kritikájában. A költő itt a Nyugat részéről őt ért sérelmet igyekezhetett megtorolni, egy ideig pedig maradt a konfliktusos viszony Babitscsal. Akihez viszont 1935-ben már másféle verset jegyzett, „Babits Mihálynak hódolattal” ajánlással. Utóbbi az Én nem tudtam című költemény elolvasása után viszont úgy látta, nem lenne szerencsés éppen akkor a díjazás.

A Baumgarten-díjat valóban megkapták olyanok, akik megalkuvást nem ismertek, és emiatt esetleg a periférián mozogtak. És olyanok is, akik a korszak legünnepeltebb művészeinek számítottak. Az elsők között vihette haza például Juhász Gyula, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár, de Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenő is. Na meg a népköltészet hagyományát élesztgető, néhány évre rá már szélsőjobboldali szimpátiáival hírhedtté váló, és Solymosi Eszter vére címmel érzelmes-uszító költeményt jegyző Erdélyi József.

A következő évben sem variáltak sokat, megkapta másodjára is Juhász, Tamási, Tersánszky és Elek Artúr, mellettük olyanokkal, mint Krúdy Gyula, Németh László és Fülep Lajos. Majd sorra jöttek olyanok, akik ma méltán szerepelnek ott minden irodalomtankönyvben: Karinthy Frigyes, Illyés Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, és posztumusz József Attila is. Ellenben a korszak egyik legnagyobb költője, Radnóti Miklós csak a jutalomig érhetett el 1937-ben.

Megkapta viszont kétszer is Wass Albert, ami ma is jó hivatkozási alap a költő kedvelői számára: lám, Babitsék biztos nem politikai okokból ismerték el a tehetségét! A díjazásig jutottak aztán olyanok is, akikről ha megfeszülünk, sem tudunk internetes segítség nélkül sok mindent mondani. Ki volt Molnár Kata, Tóth Aladár, Rapaics Raymund vagy Joó Tibor? Többüknek még Wikipedia-oldaluk sincs. Kassáknak viszont hiába akarták odaadni, a főhatóság nem engedélyezte, miután az Egy ember élete című könyv kapcsán – izgatás és nemzetgyalázás vádjával – per folyt. A második zsidótörvény után elálltak Szép Ernő és Szerb Antal újabb jelölésétől is.

– Azért kezdtem el, mert noha mindig is méltánytalanul osztogatták az állami művészeti díjakat, ez a mostani, néhány szerző kivételével kirívóan ressentim, szakmaiatlan és cinikus. Ráadásul nálunk mindenki mindig meg van sértődve – ha kap, azért, ha nem kap, pláne – magyarázta két évvel ezelőtti interjúnkban Kukorelly Endre. Kapott érte ő is hideget-meleget. Sokan gondolták például, hogy Döbrentei Kornél Babérkoszorú-díja volt a végső lökés, rendre erről kérdezve ekkoriban Kukorellyt. A Baumgarten-díj esetében persze felvetődhet bennünk: ha politikai alapon is díjazzák mondjuk Döbrenteit, nem érdemelhet ki egy irodalmi elismerést a versei alapján is? Rosszabb költő lenne mondjuk Erdélyi Józsefnél, vagy több más egykori díjazottnál? Netán szélsőségesebb? Egyiket, másikat sem mondhatjuk el. Persze, a nagy kép mégis más lehet, ha mondjuk utólag találunk a Baumgarten-díjazottak között egy-két olyat, akit már másként ítélünk meg irodalmilag, vagy világnézeti fordulásaikra emlékezünk elsősorban. Nem ugyanarról van szó, mint mikor ők nem a kivételt, hanem a főszabályt jelentik.

Felvetettük két éve Kukorellynek azt is, hogy az egykori Baumgarten-díj esetében sem a közönség, hanem Babits Mihály döntött. Mit jelent akkor ezt tekintetbe véve az emlegetett „visszatársadalmiasítás”? – A Baumgarten-díj elitista volt. Nulla demokrácia, boldog-boldogtalan, okkal-ok nélkül meg is sértődött. Igen. És mindenkit érdekelt. Fájt, kényes pontokat érintett, nagyot szólt, ütött, mint a toronyóra, odafigyeltek rá, a botrányok is segítették az ismertségét. Nem tökéletes konstrukció, de mondj olyat, ami tökéletes, a Schubert-vonósnégyeseken kívül! Baumgarten Ferenc odavolt Babitsért, őt egy személyben bízta meg azzal, hogy jutalmazza a legjobbakat. Vagyis akit jónak látott. Felhajtás sem volt, szűk körű vacsora a Gundelben, satöbbi, nem tudom, mi a titka – nem is érdekel, nem vagyok marketinges. Mint kultúrtörténeti fenomén, izgat, de a Gyümölcsöskert-projekt szempontjából mindegy. A Baumgarten-díj visszatársadalmasítása nem annyit tesz, hogy hozzuk vissza a botrányokat is – nem kell hozni, jön magától – válaszolta erre a költő.

A tavalyi díjazottak között végül Pintér Bélát, Szentjóby Tamást, Márton Lászlót, Marno Jánost és Christina Viraghot köszönthettük. Jutalmat kapott Bán Zoltán András, Bartók Imre, Csehy Zoltán, Kulcsár-Szabó Zoltán, Peer Krisztián és Szilágyi Zsófia. Tekintélyes névsor, fontos írókkal-költőkkel és irodalomtörténészekkel egyaránt. Idén Báthori Csaba, Bodor Ádám, Garaczi László, Margócsy István, Szijj Ferenc, Selyem Zsuzsa, Takáts József és Tompa Andrea kaptak díjat, míg jutalmat Berta Ádám, Hermann Veronika, Kalász Orsolya, Németh Zoltán, Sipos Balázs, Ela Sobolewska és Szolláth Dávid. Utóbbi nemrég készült el nagyívű Mészöly Miklós-monográfiájával, fontos kézbe venni. Ahogy az volt Tompa Andrea tavalyi, Haza című regényét, esetleg Selyem Zsuzsa novelláskötetét szintén. Egy ilyen járványévhez épp illett is Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyv. Bodor Ádám életművét senkinek nem kell bemutatni, Szijj Ferenc nevét már talán kevesebben ismerik – tavalyi kritikánkban olvashattak róla, remek költőről van szó. Ahogy a többiek is izgalmas alkotók, míg mondjuk Sipos Balázs, Margócsy István vagy Hermann Veronika nagy tudású, élvezetesen író irodalomtörténészek.

Közösségi finanszírozásból idén is összejött annyi, mint tavaly, van tehát szolidaritás, amit a Nyugodt Szív a Lakhatásért alapítvány esetében is tapasztalt – mondja el friss interjúnkban Kukorelly Endre. A beszélgetést pénteken megjelenő számunkban találják majd.

A keményebb kritika a tavaly díjazottak ismeretében így sem maradt el. Csete Soma közölt hosszú cikket a Literán, felvetve többek közt, hogy „választott pozícióval nem rendelkező irodalmi tekintélyszemélyek (az egyszemélyes kuratórium tanácsadó testülete: Kemény István, Margócsy István és Nemes Z. Márió) egymás között, pályáztatás, nyilvános vita vagy indoklás nélkül döntenek súlyos milliók elköltéséről.” Továbbá sérelmezte, hogy „a díjat olyan irodalmárok kapták most meg, akik többsége túl van az ötvenen, egy kivételével pedig a negyvenen, mind befutott szerzők.”

A befutottság és az elitizmus persze, mint idéztük is, felmerülhetett a régi Baumgarten-díj esetében éppúgy. „Aki indokolni akarja, hogy kit miért díjaz, alapítson olyan díjat, ahol indokolnak, és indokoljon. Aztán Csete leírja Kemény István, Margócsy István és Nemes Z. Márió nevét egy mondatban azzal, hogy »nem a szakmai komolyanvehetőségüket, elkötelezettségüket kérdőjelezem meg«. Tényleg, nem? (…) Aki (én) ellentétben Csete kérdés/állításával, miszerint »komolyan, pont ezt a faktort kellett finoman kicsempészni az egészből«, komolyan baromira nem akarta a szociális szempontot kicsempészni. Se finoman, se durván nem csempésztem. Fontos »faktor«, ám ahogy a Baumgarten-díjnál sem volt, itt sem elsődleges, más (műfaji, politikai, korosztályi, gender-, ismertségi-elismertségi, állampolgársági stb.) nem esztétikai szemponttal együtt. Aki képben van, láthatja, hogy mindezek csöppet sem maradtak figyelmen kívül” – írta válaszában az újraalapítás kiötlője.

Ahogy írtuk, a vitában sem volt semmi új. Nemcsak a mostani, de az eredeti első díjkiosztó után is rögtön jött az éles bírálat, többek közt Zsolt Béla részéről. Az író a Magyar Hírlap 1929. január 20-ai számában sorolta ellenérveit – egészen hasonlókat. „Ám végeredményében nem az a fontos, hogy a magyar toll melyik tíz szerzetesének kényszerű szegénységi fogadalmán enyhített a csurranó-cseppenő havi háromszázegynéhány pengő: a fontos, hogy az idén már enyhített és a jövőben is enyhíteni fog. Azt is rendjén valónak találjuk, hogy a díjakat először főképpen az idősebb évjáratok között osztották ki, azzal a kétségkívül tiszteletreméltó megokolással, hogy mindenki, tehát még az olyan is, aki nem a boldogult Baumgartentől megkövetelt konok egyvonalúsággal szolgálta művészi és emberi ideáljait, de vállalta a magyar irodalom hálátlan földjének munkálását, untig eléggé megszenvedte és kikoplalta a jogcímet, melynek alapján vegetatív élete egyévi könnyítésére igényt formálhat. (…) Nem akarunk könnyelműen felkapni egy tetszetős ötletet, de fölöttébb jellemzőnek tartjuk, hogy a Baumgarten-alapítvány díjait a Magyar Tudományos Akadémia termében osztották szét, mintha jambikus történeti tragédiák vagy a honfoglalás korából merített költői beszélyek jeligés leveleit bontogatták volna! Baumgarten — az Akadémián, a Salon des refuses — a Salon d‘hiver helyiségeiben! A harcosok, a meg nem alkuvók, konok elvek rögeszmései — Császár Elemér és Szász Károly Walhallájában!”

Hét évvel később pedig Méliusz József fogalmazta meg ekként dörgedelmeit a Korunkban: „Távol áll tőlünk pl. a Baumgarten-dij idei elosztásának bírálata azért, mert nem olyan írókat jutalmaztak, akik a Korunk irodalmi felfogásával azonosítják magukat. Nem értenők az összefüggéseket, ha ilyesmit követelnénk. Nagyon jól tudjuk, hogy ki és kiknek alapította a dijat s azt is tudjuk, hogy az alapitó óhajait mennyire megnyirbálta a magyar kultuszminisztérium. Viszont ezek ellenére sem hallgathatjuk el, hogy a Baumgartien-díj kuratóriuma még a magyar középső rétegek irodalmát sem ismeri. Már nem is valaminő klikk, hanem tisztára valami szeszélyes, a mai magyar irodalmat semmiképp sem ismerő személy szellemében ítél — akkor, amikor számos olyan magyar iró nevezhető meg, aki számára a Baumgarten-dij jelentené egyedül a zavartalan alkotás lehetőségét. Tudunk olyan egész marékra való magyar íróról, akik halvány reményt sem táplálhatnak holmi egyetemi magántanárság, lektori állás, segédtanárkodás vagy más, biztos ellátású jövedelemre s akik holnapját legföljebb a tej árának változása, vagy a bérelt. három holdon termett kukoricafölösleg piaci árfolyama méri ki szűkösen, vagy még a szűkösnél is szűkösebben.”

HIRDETÉS - AIP

Címkék: Babits Mihály, Baumgarten Ferenc, Baumgarten-díj, Baumgarten-emlékdíj, irodalom


Nem akarnak újabb bányát a grönlandiak

Nem akarnak újabb bányát a grönlandiak

Az emberek hallatták a szavukat – így kommentálta a választási eredményt a győztes párt, a baloldali nacionalista Inuit Ataqatigiit. A koncessziós jogokat birtokló, kínai érdekeltségű cég nem adja fel a harcot.

HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Ferber Katalin

Fotó: Az élet, meg minden

Árnyék podcast – Öngól

Pin It on Pinterest