Hazánkban a családtervezők áldozatos munkájának eredményeként 338 millió születést akadályoztunk meg, és ezzel 130 millió dollár értékű erőforrást takarítottunk meg – hangzik el az Egy család, egy gyermek (One child nation) című dokumentumfilmben. A bejátszás azt az 1998-as propagandafilmet idézi, amelyben a nemzeti hősként bemutatott egyik családtervező tisztségviselőt, Csiang Su-csint állítják az ország elé példaként. Bár a puszta szám is elképzelhetetlenül sok gyilkosságot takar, az igazi tragédiát akkor látni, amikor a film betekintést enged a részletekbe.
A Kínából az Egyesült Államokba emigrált fiatalasszony, a rendező Nanfu Wang gyermekével a karjában tér vissza ifjúsága földjére, s kutatja, vajon miért és hogyan történhetett ez meg. Először az őt világra segítő bábát, Jüan Hua-zsut látogatja meg szülőfalujában, aki elmondja, az állami propagandacsoport tagjaként a születések megakadályozása volt a feladata. Arra ugyan nem emlékszik, hány gyermeket segített a világra, azt azonban elmondja, az országot járva 50-60 ezer abortuszt és sterilizálást hajtott végre a saját kezével.
Ezek még mindig csak puszta számok, és mindössze egyetlen családtervező tisztségviselő munkájának „eredményét” mutatják. Az igazi borzalom akkor jön, amikor kiderül, hogy az abortusz a gyakorlatban sokszor gyilkosságot jelentett: 8-9 hónapos magzatokról volt szó, gyakorlatilag élő gyerekekről. – Sokukat megöltem, akik élve jöttek a világra. Remegett a kezem közben – mondja Jüan Hua-zsu, majd arról beszél, hogy bár az állam adta ki az utasítást, a gyilkos mégiscsak ő maga volt. – A kormánytisztviselők az eljárás ellen tiltakozó nőket elhurcolták, megkötözték, és úgy vonszolták elénk, mint a disznókat – meséli. A lelkiismeretfurdalás miatt 27 évvel ezelőtti nyugdíjba vonulása óta kizárólag meddő párokat segít gyermekáldáshoz, hogy vezekeljen a bűneiért. Azóta több száz gyermek jött világra a segítségével.
Oscar-esélyes dokumentumfilmek Budapesten | Magyar Hang
A hétfőn kezdődő 6. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) díszvendége az Oscar- és Sundance-díjas Talal Derki filmrendező.
– Ebben a magzatban mintha a fiamat láttam volna, egy mosoly még ott ült az arcán – mutatja a spirituszban tartósított egyik halott újszülöttet Vang Peng művész, aki egy szemétdombon témát keresve talált először halott gyermeket egy sárga, orvosi hulladék feliratú zacskóba csomagolva. „A mosoly talán azt jelenthette, boldog, hogy nem kell nyomorúságban az akkori Kínában élnie. A gyerekek testét azért őrzöm meg, hogy emlékeztesse az embereket az élet tiszteletére” – mondja a művész. Szerinte az elborzasztó gyilkosságokra a hosszú távú agymosás vette rá az embereket: „az egyén aláveti magát a közösségnek”, „a párt tévedhetetlen”.
Jól mutatja ennek következményét, amikor a nemzeti hősként beállított Csiang Su-csin elmondja, eleinte kegyetlennek tartotta az erőszakos abortuszokat, de a pártbeli vezetője meggyőzte, ez az ország érdeke. „Újra elvállalnám ezt a munkát, visszatekintve teljesen helyes volt a politikánk” – teszi hozzá. Nem tudni, hogy a filmben szereplő többi családtervezővel együtt valóban helyesnek tartják-e a munkájukat, vagy a felelősségre vonástól való félelem miatt nem mutat megbánást.
Az érem másik oldalaként mutatják be azoknak a szülőknek a történetét, akik az éj leple alatt a piacra vitték, és ott magára hagyták az állam által fölöslegesnek tartott gyermeket, abban reménykedve, hogy az emberkereskedők majd magukhoz veszik, s így mégis életben maradhat.
Nanfu Wang egyik nagybátyja is így tett, de a kislánya mégis meghalt. „Sok gyermek napszúrásban halt meg a piacon, a férgek ették a testüket. Azt akartam, hogy életben maradjon a kislányom, ezért inkább a gyerekkereskedőnek adtam” – ezt már egy nagynéni mondja, aki arról is beszél, hogy annak az embernek ez volt a hivatalos foglalkozása. És itt jön egy újabb csavar a történetben. A kínai állam ugyanis árvaházakat tartott fenn, ahol az állami ösztönzésre kidobott gyerekeket ebből élő emberkereskedők gyűjtötték össze, majd kiárusították őket Amerikába. Amikor kényelmetlenné kezdett válni a helyzet, bűnösöknek kiáltották ki az emberkereskedőket, s akár 15 éves börtönbüntetésre is ítélték őket.
Sokat mesélnek a háborúról a horvátországi folyók | Magyar Hang
Megrázó dokumentumfilmmel próbálja meg begyógyítani a délszláv háború sebeit Goran Dević. Az alkotás a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál programjában szerepel.
A múlt, illetve az elveszett családtagok felkutatásával foglalkozó egyik amerikai alapítvány képviselője elmondta, egy-egy gyermekért 10–25 ezer dollárt fizettek az amerikai örökbefogadók. Becslése szerint mintegy 130 ezer gyermek maradhatott így életben, 1,3–3,25 milliárd dollárral gyarapítva a kínai állam bevételét.
Azt nem tudni, 1998 és az Egy család, egy gyermek program 2015-ös befejezése között még hány tíz- vagy százmillió erőszakos abortuszt hajtottak végre, illetve gyermeket öltek meg Kínában. Az azonban bizonyos, hogy 2015 óta már nem az egy gyermekes családot népszerűsítő agymosó kommunista propaganda folyik. Hanem a két gyermekes családmodellt sulykolják végletekig leegyszerűsített, primitív eszközökkel az állami kézben lévő sajtóban, az utcán, a járműveken, az utcai tacepaókon, előadásokon, mindenütt. Mert az egygyerekes modellnek „hála” ma már nincs, aki eltartsa az idősek sok száz milliós tömegét az 1,4 milliárdos országban. Azt már nem tudjuk meg a filmből, hogy a harmadik gyerektől hasonló módszerekkel szabadulnak-e meg, mint 2015 előtt, vagy a családtervezés kulturáltabb eszközeihez nyúlnak. Csak reménykedni tudunk, hogy az utóbbi az igaz.
Nanfu Wang megrázó alkotását hazánkban a Sós Ágnes filmrendező által szervezett Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) mutatják be, a budapesti Aréna Mall (korábban Plaza) mozijában január 30-án és február 1-jén vetítik.
