Tudjuk jól, ha sítalpakon járjuk az erdőt, nyomainkon többször végighaladva megkeményedik alattunk a hó. Néha kiolvad, néha megfagy, de a nyár beköszöntéig ott marad. Már amelyik: akad viszont olyan nyomvonal, amelyik nem tűnik el soha.
A Sinistra körzetből vett tudás persze az újdonság erejével hathat többünk számára, hiszen nemcsak a Baba Rotunda-hágó felől nem jártuk be az említett körzetet, de hasonló túrára sem igen vállalkoztunk még. Ez persze csak a kisebbik dolog, hol van ez még attól, hogy elszenesedett emberi maradványok között sem kezdtünk falatozni, mintha csak ez volna az élet mindennapos rendje. Az iszonyatos tapasztalások szinte természetesnek tűnnek fel Bodor Ádám regényében, mi pedig egyre kapkodjuk a fejünket, és már áhítozunk arra, hogy az orwelli szégyenszobában ránk fenekedő patkányok képe a maga borzalmában legyen megfestve. Csak ne ily halált adj énnekem! Ma 83 éves a szerző, aki megmutatta, milyen rideg is tud lenni az a valóság, amit csak nem akarunk a miénkkel azonosnak elfogadni.
„Szükségem volt a családomat, nemzedékemet, az egész társadalmat érintő meghurcoltatás közvetlen megélésére, arra, hogy nagyon fiatalon szembesüljek azzal a történelmi környezettel, amely akkoriban körülvett, és benne szembesüljek saját személyiségemmel, képességeimmel, morális készségeimmel” – ezt már a Magyar Nemzetnek adott interjújában mondta négy éve Bodor. Ő, aki 1936-ban született Kolozsváron, egy olyan korban, amikor meghurcoltatásból kijutott Kelet-Európa-szerte mindenütt, nemhogy Erdélyben, rendszerellenes kisebbségi magyaroknak. Édesapját, Bodor Bertalant a Márton Áronnal szembeni perben ítélték börtönre, de megkapta a magáét a fiú is, miután a kommunistákat támadó röplapokat terjesztett. Bekerült a szamosújvári börtönbe, két évet töltött ott 1952 és 1954 között.
A kommunizmus szennye mindnyájunkra rátapadt | Magyar Nemzet
A börtön szaga című kötetben Balla Zsófia kérdésére válaszolva azt írja, ha a háború után nem került volna sor gyökeres fordulatra Romániában, és a családja megőrzi magas társadalmi pozícióját, talán sosem fordul az irodalom felé. A szerencsétlen politikai csillagállás, illetve a letartóztatás és a börtön faragott önből írót?- Igen, úgy érzem, szükségem volt a ...
Szabadulása után előbb gyári munkásként dolgozott, de ez nem tartott sokáig, az írás jóval inkább lekötötte a figyelmét. A Protestáns Teológiai Intézetben tanult, majd levéltári állást vállalt, első novelláját pedig 1965-ben jelentette meg a kolozsvári Utunkban. Végül úgy látta, a börtönévek és a család elleni hadjárat hozzájárult ahhoz, hogy az irodalom felé forduljon. Balla Zsófiának beszélt róla A börtön szaga című kötetben: ha a család meg tudja őrizni magas társadalmi pozícióját, és nincs az egész társadalmi kataklizma, talán az ő élete sem vesz ilyen irányt. Hiába lelkesítette volna már ezt követően édesapja oxfordi jogi tanulmányokkal, őt egész más foglalkoztatta. Addig nem tudta, egész pontosan ki ő és hol él, de a meghurcoltatással pontos képet kapott róla – mondta a Magyar Nemzetnek.
Miképp az irodalmi életet is foglalkoztatta Bodor Ádám személye. Néhány évnyi Utunk-publikáció után felfigyelt rá a többi lap is, 1968-ban pedig már a névrokon Bodor Pál emlegette a Korunkban, egészen különös gondolati csokorba fűzve őt: „Izgatna egy nyílt, marxista Bánffy-vita, sőt, hogy a végletekig menjek el, előbb-utóbb a teljes Nyirő József-kérdésnek is alapos marxista elemzésben kell részesülnie, ahogyan például Aron Cotrus nevével is mind gyakrabban találkozunk kritikai írásokban. Nagy Dániel Cirkusz című regényének megjelenésekor érdemes lenne elvitatkozni expresszionizmusa és szürrealizmusa mai rokonain is – Bodor Ádám, Kocsis István, Vári Attila, vagy pedig a költészetben Szilágyi Domokos remek alkalmat adna erre.” Hát, igen: a felvetéseket az ugyancsak erdélyi Diurnus is pikánsnak nevezte.
Történeteire hamar rátaláltak legnagyobb rendezőink is, és gyors egymásutánban filmesítette meg műveit Bacsó Péter és Fábri Zoltán. Utóbbi két novellát fűzött egybe a Plusz-mínusz egy nap című, 1973-as filmben, melyről Zay László így írt akkor a Magyar Nemzetben: „A fiatal erdélyi író szűkszavú, kemény írásai mintegy a rajzlap középpontját dolgozták ki, s az egyik írás, az Utasemberek, a gondolat továbbfejlesztésének irányát is megadta.”
A film főszereplője Baradla Géza 25 évet ült börtönben háborús bűnökért, egész pontosan három ellenálló kivégeztetéséért. Miután a kivégzőket is meggyilkolták, megtorlásképp felgyújtották a falu főutcáját, ami után Baradlának felelnie kellett. Már a film ideje is nagyon bodori: a novella fiatal katonája számolja ki, huszonöt év hány nap. „Szökőévekkel kilencezerharmincegy. Esetleg plusz-mínusz egy nap.” Ahogy Zay írja, ez a nap, „az idő senkiföldje” ihlette meg aztán a rendezőt. Bodornál később is bőven tapasztalhattuk időben és térben, pontosan milyen is tud lenni ez a senkiföldje. Baradla szabadulása után még a tett helyszínére is visszamegy, ki tudja, mit várva, de feleslegesen. Ugyan mit gondolnak a falubeliek még felőle? Nem várják őt ott, élik a megszokott életüket.
Persze, a súlyos cselekmény mögött nem mindig érdemes az író életéből vett konkrét történéseket keresnünk, hisz ő maga mondta el: amik egyszer már megestek, azok a dolgok számára művészileg nem sokat érnek. Az alanyiságot ösztönösen kerüli, őrzi a távolságot – még akkor is, amikor a legridegebb eseményekről ad számot. Mint az említett Sinistra körzetben, ami már pályája teljében, 1992-ben látott napvilágot.
Szabadfoglalkozású író volt ekkor már két és fél évtizede, megfordult a Román Írószövetségben is, hogy aztán 1982-ben Magyarországra települjön át. A Magvető lektora, majd szerkesztője lett, eközben pedig a Szépirodalminál kihozta azt Az Eufrátesz Babilonnál-t. Miután pár évvel később a Holmi novellapályázatát megnyerte a Sinistra körzet egyik történetével (Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben), már nem volt kétséges, hogy a kortárs magyar irodalom egyik kimagasló képviselőjéről van szó.
A Népszabadságban például Bán Zoltán András irodalomtörténész így számolt be 1991. szeptember 28-án a novellapályázat eredményéről: „Bodort sokan mint a ’45 utáni magyar novella legnagyobb mesterét tartják számon, díjnyertes pályaműve is bizonyítja, hogy joggal. A hatvanas-hetvenes években ő volt az, aki képes volt a Nyugat késői nemzedékének kezében kissé eltárcásodott, túl sikkessé és üressé vált novellaformát megújítani.”
Igaz, Andrej Bodor főhős a családnevét viselte, de állítása szerint még ebben sem volt semmi személyesség, „pillanatnyi tréfás ötlet volt, (...) ám egy-két perc múltán már képtelen voltam lemondani róla.” Áttételesen persze megélte a regény világát, de azt is tudja, hogy „a kommunizmus szennye” mindenkire elkerülhetetlenül rátapadt, még ha utólag kínos is ezt beismerni. Azért elismerte, hogy tényleg nincs végzetes különbség alakja és közte: „Már nehogy úgy nézzen ki, hogy az író valami éteri kívülállás erkölcsi magaslatáról tekint gyarló alakjaira.”
Jött aztán a Vissza a fülesbagolyhoz, az elsőre szerényebb kritikákat kapó Az érsek látogatása és a Verhovina madarai, utóbbiakat a Sinistrával együtt pedig sokan trilógiaként olvasták. A József Attila-díjat 1986-ban, a Kossuth-díjat pedig 2003-ban vehette át. Műveit fordították többek között francia, német, angol, bolgár, dán, szlovák és észt nyelvre. Régen bizonyos tehát már: Bodor Ádám nyomvonala nem tűnik el a nyár beköszöntével. Remélhetőleg nem is fog soha.
