Manapság az internetes hoaxok hatásfokát abban mérjük, hányan dőltek be a felállított csapdának. Aktuális példa a Momo-kihívásé: nemcsak szülők, még hatóságok is keltették a pánikot, miközben semmiféle bizonyíték nem volt rá, hogy valóban öngyilkosságra buzdítanának fiatalokat. Vicces módon még az is egy hoax, hogy Orson Welles rádiójátéka, a H. G. Wells művén alapuló Világok harca tömegpánikot okozott volna New Yorkban. Valójában ez inkább utólagos híresztelés volt, ami olyan jól sikerült, hogy évtizedekig tartotta magát a közvéleményben. Hát mi ez ahhoz képest, hogy valaki egyetlen estére elhitetné a földönkívüliek támadását?
A fiatal orosz zeneszerző, a vasárnap 65 éve született Szergej Kurjohin (Sergey Kuryokhin) és újságírótársa, Szergej Solohov másban utaztak. 1991-es áldokumentumfilmjük, a Lenin egy gomba a tudományosság álcája mögé bújva magyarázta el: Vlagyimir Iljics Lenin rendszeresen fogyasztott varázsgombákat, az 1917-es események pedig egyfajta pszichedelikus mozgalomként foghatóak fel. Sőt, a bolsevik vezér egy idő után annyit fogyasztott a szerből, hogy végül maga is gombává változott.
Kurjohin impozáns precizitással beszélt arról egy könyvtárszobában, hogy a fenti állításhoz az újonnan előkerült bizonyítékok vezettek. Ő maga Lenin nagy tisztelője, ezért is kezdett foglalkozni a témával, amikor nemrég visszatért Mexikóból. Solohov újságíróként érdeklődve faggatja a „tudóst” az új eredményekről, miközben időnként felkapja a telefonját, kéretlen hívókat ráz le, hogy újra Kurjohinra figyelhessen. Rengeteg jobbnál jobb bizonyíték előkerül, a mexikói indián kultúráktól a kedvelt ételeken át odáig, hogy a mozgalmi név visszafelé olvasva ninyel, ami egy francia gombás előétel neve. (Egyébként nem az.) Az aktivista-színészként bemutatott Kurjohin persze leszögezi, ő szívesen fogad minden kritikát, amik állítását cáfolják, esetleg a „tényeket” új megvilágításba helyezik.
A leningrádi televízió 1991. május 17-én adta le a műsort, ami egyszerre parodizálta a politikai kultuszt, és azokat az összeesküvés-elméleteket, amik a fentiekhez hasonló színvonalú példákat sorolnak bizonyítékként. Az ötletet Szergej Jeszenyin 1925-ös halála adta: egy tévéadásban rendkívül komolyan magyarázták, hogy a költő valójában nem öngyilkos lett, hanem megölték. A bizonyíték? A temetésről készült képeken láttak olyan embert, aki nem arra néz, mint a többiek. Mi sem bizonyíthatná jobban, hogy Jeszenyin valójában merénylet áldozata lett. Forrásként szolgált egyébként Alekszandr Szolzsenyicin regénye, a Vörös kerék, aminek egy pontján Lenint egy gombához hasonlítják.
Jeszenyin halálánál persze aktuálisabb és hozzánk közelebb eső témák is eszünkbe juthatnak. Hasonló tudományos igényességgel igyekeznek sokan bizonyítani, hogy nyelvrokonaink valójában nem is a finnugorok, hanem a sumérok, a türkök, a kínaiak, mindegy is, hogy kik, csak valaki mások. Kurjohinék produkciója rögtön nagy vihart kavart, ami remekül bizonyította: ha a tálalás megfelelő, az emberek tényleg mindent komolyan vesznek. Az igazán hangosak nem is azok voltak, akik tényleg elhitték volna, hogy Lenin egy gomba. Sokkal inkább, akik dühösen igyekeztek megcáfolni a műsort, mintha az valóban komoly lett volna. Egy bolsevik pártszervezet rögtön érdeklődött a leningrádiaknál, magyarázzák meg, mi ez, Lenin valóban gomba volt-e. A válaszra, miszerint nem, tovább faggatóztak, mire a leningrádi politikai vezetés azzal a mulatságos állítással igyekezett leszerelni őket, hogy „nyilvánvalóan emlősök nem lehetnek növények.” (Egyébként a gombák sem azok, de ez mellékes.)
De nemcsak az összeesküvés-elméletek terjedéséről mondott sokat a műsor, hanem az orosz peresztrojka győzelméről is. A Lenin-kultuszdöntést nemhogy betiltották volna, de hatalmas népszerűséget futott be, milliók láthatták akkoriban. A műsor rendkívül részletes magyar nyelvű Wikipedia-oldala idézi Alla Pugacsova énekesnőt, aki így fogalmazott: „ekkor értettem meg, hogy az országban tényleg kezd beköszönteni a szabadság.”
Kurjohin nem csupán a Lenin-hoaxok gyártásában volt virtuóz. Az 1954. június 16-án, Murmanszkban született férfi valóban sokoldalúnak bizonyult: avantgárd filmekhez komponált zenét, színészként maga is felbukkant a vásznon, emellett emlékezetes performanszokat tartott. Egyik legismertebb alakítása az 1993-as A két kapitány 2.-höz köthető, ami Szergej Debizsev abszurd vígjátéka, áldokumentumfilm az I. világháborúról. Az 1991-es Lokh pobeditel vody bűnügyi thrillerben pedig a főszereplőt játssza: technológiai ismereteit felhasználva áll bosszút egy csapat bűnözőn, akik megölték a legjobb barátját.
Kurjohint viszont a világ elsősorban kísérleti zeneszerzőként ismerheti ma. 1981-es lemeze, a Leo Records kiadványaként megjelent The Ways Of Freedom az avantgárd zongoraművészet egyik kiemelkedő alkotása, ami időnként hihetetlen sebességre vált, máskor mintha csak zörejekből állna össze. Kurjohin stílusára a kritika szerint egyszerre hatott Bartók Béla és Igor Sztravinszkij, de őrült sebessége miatt hasonlították az amerikai Art Tatumhoz is. A staccato mestere itt Kurjohin, a szaggatott előadásmód viszont időnként a nyugalom másodperceire vált, mintha csak egy apró harangot ütne. Néha már mintha csak egy kellemes melódiát hallanánk, aztán máris arpeggióra ugrik, és jön a széteső hangok játéka. Az All About Jazz stábja szerint nagyon kevés zongoraművésznek van ennyire jellegzetes stílusa. Ahogy a különféle stílusokat egy harmonikus rendbe olvasztotta, azzal pedig inkább juttatta eszünkbe a klasszikus zenét, mint a jazzt.
Kurjohin volt az, aki akkor kezdett kísérletezni a nyugati formák felhasználásával, és egyben azok tökéletesítésével, meghaladásával, amikor még javában tartott a hidegháború, a szovjet rendszer pedig nem igazán díjazta az újító szellemet. De már egy olyan változó korba nőtt bele, amikor hagyták dolgozni, hogy végül a Lenin-deszakralizációval az orosz szabadság egyik legismertebb kortárs szimbólumává váljon. Azzá, aki már bemutatkozó lemezén is a szabadság útjait kutatta.
Emlékezetes fellépései voltak a Pop-Mekhanikával, miközben együttműködött Henry Kaiserrel a Popular Science, Kenny Millionsszal a Friends Afar és a Dear John Cage lemezeken. Igazán népszerű Kurjohintól az 1994-es Sparrow Oratorium/Four Seasons is, ami a fentebb említett szólólemezzel szemben nagyzenekarra hangszerelt, összetett anyag énekesnővel, gitárral, billentyűsökkel, fúvósokkal, ütősökkel. Marina Kapuro angyali éneke tökéletesen simul bele a szintetizátorfutamokkal, szaxofonjátékkal és disszonáns gitárjátékkal tarkított album világába.
Érdemes kiemelnünk a művész egyik legismertebb darabját, a The Tragedy in the style of minimalism címűt az Opera for the rich albumról, aminek 2015-ös előadása Alekszej Aigui karmester vezényletével meg is nézhető-hallgatható. Mesterien felépített, ismétlésekre épülő mű, ahol monotonitásról szó sincs, az örvénylő zenefolyamról és első másodperctől várható katarzisról annál inkább.
A karrierjét Szentpéterváron befutó Kurjohinnak nem sok idő jutott. Mindössze 42 éves volt, amikor egy a szívét érő rosszindulatú tumor miatt életét vesztette. Huszonhárom éve nincs köztünk, de zenéje azóta is hat, szerzeményeit rendszeresen játsszák, 2004-ben Szentpéterváron pedig létrehozták a Kurjohin Központot. Sírja nem messze található a nagy orosz költőnőétől, Anna Ahmatováétól.
