Nyolcvanhárom éves korában, krzewenti otthonában meghalt Jan Nowicki lengyel színész, Mészáros Márta korábbi férje. Nowicki a rendező számos filmjének főszereplője volt, a magyar nézők is jól ismerhették olyan produkciókból, mint az Örökség, a Napló gyermekeimnek vagy A temetetlen halott.
Nowicki a łódźi filmművészeti akadémián tanult az ötvenes évek végén, majd Krakkóban is elvégezte a színművészeti képzést. Színpadi színészként indult, a Teatr Stary nevű ismert krakkói színházban mutatkozott be, majd harminc évig társulati tag is maradt.
A hatvanas évek elejétől szerepelt filmekben, 1965-ben már Andrzej Wajdával együtt dolgozott. Játszott többek között Jerzy Skolimovski, Krzysztof Zanussi és Waldemar Podgórski filmjeiben is. Mészáros Márta emlékezetes filmjében, a Kilenc hónapban ő alakította a gyerekének a kamerák előtt életet adó Monori Lili párját. (A hangját itt Szersén Gyula adta.) Fontos munkái voltak a Szanatórium a homokóra alatt, a Spirál és A hamiskártyások fejedelme. Társforgatókönyv-íróként olyan Mészáros Márta-filmeket jegyzett, mint az Útközben és az Örökség, A temetetlen halottban pedig Nagy Imre szerepét osztották rá. 2006-ban megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét is.
A Nagy Imre-alakítás kapcsán adott interjút Nowicki 2004-ben a Beszélőnek, itt az egyik legfontosabb szerepének nevezve azt. „Ahhoz a generációhoz tartozom, amely még emlékszik, mi történt az ötvenes években. ’56-ban én is adtam vért a magyaroknak. (…) Közép-Európa történelme olyan, mintha az egész térség egy ország lenne. 1956, 1968, a nyolcvanas években a Szolidaritás, mind-mind közös ügyünk.
Ezért örültem annyira, mikor kiderült, hogy a lengyelek is közreműködnek a film megvalósításában, és a szlovákok is partnerek” – mondta el a beszélgetés során. De beszélt arról is, kellett-e engedményeket tennie a pályája során. „Sajnos néha tettem, de azt is az én saját szabad akaratomból, mert el kellett tartanom a családomat, a lovamat stb. Néha részt veszek idétlen filmekben, sorozatokban, melyekre már nem is emlékszem. Márta s Andrzej Wajda is azt mondta, hogy ezekben a helyzetekben úgy játszom, mintha ottmaradtam volna az öltözőben cigarettázni, s a kamera előtt egy másik, csak hozzám külsőleg hasonló figura állna” – hangzott el a színésztől.
De izgalmas volt álláspontja arról is, milyen is az, amikor egy színész verset mond: „Számomra általában inkább nevetséges, amikor egy színész verset mond. A verset olvasni kell, egymás után többször, nyugodt körülmények között, elmélyülten. A költemények erre születnek. Valódi befogadásuk munkát, odaadást igényel. Még a legegyszerűbb metafora is többrétegű. Ha valaki felolvassa őket, akkor az legyen a szerző, de azok közül is csak az, aki jól tud olvasni, mint például a krakkói Czeslaw Milosz vagy annak idején Galczynski. Szymborskának már nem áll jól. Ne felejtsük el, hogy a színész mindig tetszeni akar, s ezért óhatatlanul eltereli a figyelmet a lényegről. Észre sem vesszük, s a vers helyett a kezét nézzük, a ruháját, azt, hogyan pislog. Leginkább az ellen vagyok, ha egy jó színész olvas fel, mert az meg még befolyásolja is közönségét, s utána már nem értelmezhetik szabadon a verset.”
