Orbán Viktor korszakos jelentőségűnek gondolt javaslatait adta elő a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, abból kiindulva, hogy, ugye, a magyar uniós elnökség egyik fő programpontja az európai versenyképesség javítása lenne. Eközben még a Draghi-jelentésből is idézett néhány gondolatot, természetesen csak olyanokat, amelyek beleillenek saját elképzeléseibe („nekem van egy jó tervem” – mondta a TV2-n), amik nem passzolnak az ötleteihez, azokat még elolvasásra sem ajánlotta.
A lényeg – legalábbis a miniszterelnök szerint –, hogy tartani kell a blokkosodás beindulásától, a világgazdaság kettéválásától, amely közegben a gazdasági semlegességben és az annak megfelelő stratégiai lépésekben rejlik a megoldás, amit – ha nehezen is, de – Magyarország akár egyedül is megvalósíthat a két blokk közé ékelődve.
A kormányfő kifejtette azt is, hogy szerinte melyek a gazdasági semlegesség legfontosabb alapelvei:
• mi döntjük el, kivel üzletelünk;
• azzal üzletelünk, akivel leginkább megéri;
• csak a saját értékeink alapján tárgyalunk;
• minden égtáj felé tájékozódni kell.
Ez mind szép, és remekül illik ahhoz a korábbi orbáni kinyilatkoztatáshoz, miszerint „nem értékek, hanem érdekek szerint” alakítjuk külkapcsolatainkat, vagy hogy a gazdaságpolitikának ideológia-mentesnek kell lennie. Ámde Orbán valamikor régen arra is felhívta a figyelmet, hogy ne arra figyeljünk, amit mond, hanem arra, amit tesz. Márpedig az elmúlt másfél évtized hazai tettei és tapasztalatai csak részben támasztják alá a mostani szavakat.
Vegyük sorra:
• Az, ugye, tény, hogy a magyar kormány idehaza tényleg azokkal üzletelt és üzletel és fog üzletelni, akikkel akar. Az meg nyilván csak a véletlen műve, hogy a „mi döntésünk” többnyire apák, vejek, egyéb rokonok, gyerekkori barátok és újabb cimborák mellett szól.
• Az már kevésbé látszik megvalósulni, hogy gazdasági-hatékonysági szempontok vezetnék ezeket a döntéseket. Az elmúlt tizenöt esztendőben se szeri, se száma a napfényre került, megbundázott közbeszerzésekről, durván túlárazott szerződésekről, sunyi mutyikról, elsíbolt uniós és állami támogatásokról szóló történeteknek. De lássuk be: ez is csak nézőpont kérdése, hiszen az „akivel leginkább megéri” megfogalmazásba simán beleférnek az apák, vejek, rokonok, cimborák, akiknek nagyon is megéri.
• A harmadik alapelvnél nagyok a kérdőjelek. Most akkor az értékek számítanak, nemcsak az érdekek? Vagy csak azok az értékeink fontosak, amelyek egyben érdekeink is? És melyik értékek játszanak ily meghatározó szerepet, amelyeket hangoztatunk (például a nemzeti tőkés réteg megteremtése), vagy amelyeket valóban gondolunk (például a család és a haverok mértéktelen gazdagodása)?
• A negyedik alapelv már végképp nem tűnik tapasztalati ténynek: az állami megrendelések valahogy nem akarnak szóródni még „égtájak” szerint se. Hogy csak egyetlen példát hozzunk, a reklám-propaganda több tízmilliárdos kiadásai egyazon vállalkozó két-három cégénél landolnak, pedig kommunikációs ügynökségek igen szép számmal vannak kis hazánkban. (Persze az is lehet, hogy a miniszterelnök egy lépéssel előrébb jár, mint az átlag újságolvasó, és annak tudatában fogalmazta meg ezt a negyedik tantételt, hogy az arra érdemes cégek előbb-utóbb – egy-egy visszautasíthatatlan ajánlat következtében – úgyis baráti kezekbe kerülnek.)
Mindezekre persze mondhatnók, hogy más a belföld és más a világgazdaság. Hááát, nem tudom… talán. De Orbán a külpiacokon is elég sajátosan valósítja meg veretes eszméit.
Itt van például az orosz gáz, amit – az Eurostat adatai szerint – júliusban a nyugati tőzsdei árhoz viszonyítva 12 százalékos felárral vásároltunk. – Ha a júliusi mennyiséget piaci áron szerezzük be, közel 7 milliárd forinttal jobban jártunk volna. Az orosz kapcsolaton elszenvedett veszteségünk az év eleje óta 19 milliárd, az új szerződés 2021. októberi életbe lépése óta pedig 253 milliárd forintra tehető – számolta ki a Népszava. Ez esetben nyilván mi döntöttük el, kivel üzletelünk, de aligha azzal üzletelünk, akivel leginkább megéri, hacsak nincs valami igen sajátos és józan ésszel fel nem fogható „saját értékünk”, ami alapján tárgyaltunk.
Száz szónak is egy a vége: meglehet, hogy ez a bizonyos „gazdasági semlegesség” jó dolog, de az eddigi orbáni gyakorlatban ennek se nyoma, se eredménye nincs.
