Ma kicsit később érkeztem a piacon lévő pékségbe, de bízom benne, hogy kedvenc magos kenyeremről nem maradok le. Azért kell emiatt izgulnom, mert egy alkalommal késő délelőtt jártam erre, és a polcok már szinte üresen tátongtak. Most négyen vagy öten állnak előttem, és látom, hogy egy darab van még az általam kedvelt kenyérből az egyik polcon. Csak nem viszik el az orrom előtt! – morfondírozom magamban, és figyelem, ki mit választ.
Jól alakulnak a dolgok egészen addig, amíg az előttem álló férfira nem kerül sor. Hatalmas szatyrát a pultra teszi, előszed egy cédulát, és elkezdi sorolni a fölírtakat. Néha tétovázik, nem tudja elolvasni, mi van a papírra írva, majd mentegetőzve magyarázza a mögötte állóknak, hogy elfelejtett szemüveget hozni. A kínos helyzetet az eladó hölgy oldja meg: elkéri a cédulát, és összeszedi a fölírtakat. Az én kenyerem nincs köztük.
Közben gyűlik a sor mögöttünk, s néhány halk megjegyzés is elhangzik: azért nekünk is marad? Végre a fizetésre kerül sor, mire emberünknek hirtelen eszébe jut még valami, kéri az eladónőt, hogy várjon egy kicsit. Aztán nagy nehezen kinyögi, hogy kellene még, de nem is tudja… Ekkor már hangosabb az elégedetlenség a sorban állók között, de az eladó türelmesen mosolyog. Még egy kenyeret vinnék – nyögi ki végül a pasas. Melyik legyen? – kérdezi a hölgy. Nem is tudom… talán az ott! – mutat az egyik polc felé. Erre gondol? – hangzik ismét a pult mögül. Megnyugszom, mert a kinézett kenyér egy másik polcon van. Ekkor a férfi váratlan fordulattal, határozottan a kenyeremre mutat: legyen inkább az! Hogy mire gondolok, azt inkább nem írom ide.
*
A szaunázásnak vannak alapvető szabályai, bár odáig még nem jutottunk, hogy ezekre mindenki figyelemmel legyen, aki igénybe is veszi. Nem bonyolult dolgok, az egészségünkkel kapcsolatosak, valamint higiéniai kérdésekre vonatkoznak. Persze a szaunázás alapvető kulturáltságot is megkövetel(ne), mert a helyzet egyáltalán nem megszokott: egy kis, zárt térben, hiányos öltözékben (vagy anélkül) együtt izzadnak tökidegen emberek.
Hetente járok egy Vas megyei kisváros termálfürdőjébe, és minden alkalommal igénybe veszem a szaunát is. Az esetek döntő többségében egyedül, amit ugyancsak nem veszek rossz néven. Sajnos nemrég a vendégszám növelése érdekében az üzemeltető hozott néhány új rendelkezést, amelyek között az is szerepel, hogy a szauna hétfőnként ingyenes. Több se kell a magyarnak: gyerünk, irány a szauna!
Legutóbb egy házaspár ücsörgött már benn, amikor odaértem. A férfit minimum 130 kilósra tippeltem, az asszony súlyára udvariassági okokból nem mondok értéket. Látszott rajtuk, hogy rettenetesen utálják az egészet, szenvednek, miközben kövér izzadságcseppeket hullajtanak maguk köré – merthogy törülközőt nem terítettek a padra. Hurrá! A rajtuk lévő műszálas fürdőruha hatása sem nevezhető barátságosnak a 85-90 fokos melegben – ezt egy szaunamestertől hallottam korábban, aki kifejezetten rászólt arra, aki fürdőruhában szeretett volna a szaunába menni. Aki szégyenlős, annak ott a szaunalepedő!
Az meg mi? – gondolhatták új szomszédaim. És kitartottak, mert valahol azt hallották, hogy a szaunában le lehet fogyni. Ráadásul ingyen van, nehogy már kihagyjuk, anyukám! Lefogyunk, és még fizetni sem kell érte, de szép az élet!
Csöndben maradtam. Hazaérve viszont írtam egy levelet az üzemeltetőnek, kértem, jól látható helyre írják ki, hogy a szaunalepedő használata kötelező – merthogy ez a minimum. Nem kaptam választ.
*
Ugrálóvár: a gyerekek kedvence. Az idő a naptárhoz képest kellemesnek mondható, s a neves cég által reklámcélból fölállított – fölfújt – ugrálóvárat ingyen igénybe veheti az ifjúság. A bejáratnál a szülőknek mindössze egy papírt kell aláírniuk, hogy mindezt mindenki a saját felelősségére teszi. Nagy a zsivaj, a felszabadult hancúrozás, esnek-kelnek a csöppségek, de hát épp ez a móka. Egy feltűnően kövér, 5-6 éves forma kislánynak már az is nehezére esik, hogy fölmásszon. Dühösen, elszántan, legörbült szájjal újra és újra nekivág, szégyelli az ügyetlenségét. Fölérve aztán mégsem vesz részt a közös vidámságban, félreáll, mert a többiek nem törődnek vele; látják az ügyetlenségét, ezért egyszerűen fellökik, amit láthatóan zokon vesz. Amikor elunja magát, nagy erőlködéssel lemászik, és a közelemben várakozó anyjához megy: Szomjas vagyok! – mondja sírós hangon. Egyél! – mondja az anyja, és egy csipszeszacskót kotor elő a szatyrából. De én szomjas vagyok! – nyafog tovább a gyerek, mire az anya idegesen visszagyűri a zacskót. Csak tudnám, akkor minek hoztam ezt a szart! – dühöng, de a gyerek tovább pityereg és inni kér. Az asszony előcibál egy nagy flakon Coca-Colát, és az izzadt gyerek felé löki. Nesze!
Nekem az jut eszembe, magyarázd meg később ennek a gyereknek, hogy ha lehetősége van, akkor a saját érdekében inkább a rostos gyümölcslevet és a teljes kiőrlésű kekszet válassza!
Olvasna még Gaál Antaltól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/25. számában jelent meg június 21-én.
