Mindenki kijárja, megbeszéli, kibulizza – kádári örökségre épít az illiberális rezsim

Júniusban jelent meg Valuch Tibor társadalomtörténész Honnan hova? Társadalmi változások Magyarországon közép-kelet európai összehasonlításban a késő kádárizmustól az illiberalizmusig című munkája a Kronosz Kiadó gondozásában. A szerzővel a kötet apropóján az elmúlt ötven év társadalmi folyamatairól beszélgettünk.

– Könyve elején ezredfordulós felmérést idéz. Eszerint a magyarság számára a legkevésbé fontosak a demokratikus viszonyok Közép-Európában. A tágabb térséget nézve akkoriban még Oroszország is megelőzött minket. Hiszen – mint később említi – a magyar társadalmat a politikától való távolságtartás, a közömbösség, a civil öntudat hiánya és a közös fellépésre való hajlandóság minimális szintje jellemzi. Milyen történelmi okokra vezethető vissza különutasságunk?
– A felmérések azt igazolják, hogy miközben a magyarok egyéni szabadságukhoz természetes módon ragaszkodnak, a demokratikus értékeket többnyire alábecsülik. Ez azon a történelmi meghatározottságunkon alapul, hogy 1848, tehát a polgári Magyarország létrejötte óta nagyon sok szabadsághiányos időszakot éltünk át, azokhoz igazodtunk, nem állt módunkban megtanulni, magunkévá tenni a demokratikus magatartás alapjait. A rendszerváltás persze felszabadulást hozott, ugyanakkor sok traumával járt, számtalan áldozatot követelt, a társadalom nem kis része érezte magát vesztesnek. Az ő szempontjukból logikus a kérdés: ha jóval nehezebben élünk meg, mint korábban, akkor mi végre is a szabadság, a demokrácia? A várakozásokkal ellentétben az 1989–90-es fordulat a magyar társadalom jelentős csoportjai számára egyáltalán nem volt sikertörténet. A csalódás idővel aztán teret nyitott a szélsőségeknek, a sérelmek ápolgatásának, a politikai közömbösségnek. Pedig volt a rendszerváltásnak meghatározó, a többséget megérintő katartikus pillanata, 1989. június 16-án. Hiszen Nagy Imre és mártírtársai temetése egyértelműen azt üzente, hogy az államszocialista rendszernek vége van. Azon a napon mindenhol szólt a tévé, több mint 200 ezer ember volt kint a Hősök terén. Később a taxisblokád szintén jelezte, hogy felmerült bennünk az igény az összefogásra, a szolidaritásra. Ez azonban a magyar társadalmi kultúrában máig nem tud megfelelő formát ölteni, ami alapvetően a Kádár-korszak politikai közömbösséget hordozó miliőjére vezethető vissza. Nagyon kevés ember van, aki kiáll önmagáért, vagy aki összefog a másikkal, civil kezdeményezést szervez, hogy megváltoztassa azt, ami a környezetében nem jó. Az erős individualizmusból az is következik, hogy mindenki inkább egyénileg szeret érdeket érvényesíteni: kijárja, megbeszéli, kibulizza. A Kádár-rendszernek erre a máig ható örökségére épít a 2010 óta működő illiberális rezsim, és hívja elő egyúttal a védő-óvó paternalista állam iránti igényt különböző jelszavakkal, hatalmi játékokkal, kommunikációs eszközökkel, igen erős propagandakampányokkal.

Erről is olvashat az interjúban:
• Mennyire vallásosak valójában a magyarok?
• Hogyan változott a magyarságunkhoz való viszonyunk?
• Mennyire maradt meg a 40–50 évvel ezelőtti középosztály?
• Hogyan jellemezné az emúlt másfél évtizedünket és mi a legnagyobb gond vele?