Lájkdobogó, VV Merci és a magyar boldogság mibenléte

Valóban meghökkentően detoxikáló érzés akár csak egy hét távollét után hazaérkezni a politika totalitása által uralt magyar közéletbe, -re. Az üzlet a harminc éve tartó tatarozás, így az elmúlt egy hét alatt is zavartalanul működött. Miért is változott volna bármi? Sittes nemi erőszakkal fenyegetőzik, akinek sittes nemi erőszakkal kell fenyegetőznie, Gyurcsány és Orbán továbbra is egymásból táplálkozva hízik, a végek feltörekvő potentátjai pedig újabb és újabb semmire sem jó Stop-Bármi aláírásokkal bizonyítják elkötelezettségüket hűbéruruk felé. Biznisz ez júzsuel – mondja a halszagú rokongyerek, mert ott – ellentétben Brüsszel-megállító kishazánkkal – már a nagycsoportost is kinézik az orrpiszkáló versenyből, ha nincs felsőfokúja korunk lingua francájából. Igaz, a finn óvodásokat meg hetente átműti Soros, de hát valamit valamiért. (Apropó, nemváltás: nem tudják, hol végeznek most olcsó műtétet, hím→alfahím viszonylatban? Válaszokat a szerkesztőségbe kérem.)

A Híradó.hu öles betűkkel hirdeti, hogy „több millió magyar lesz boldogabb januártól”, míg a „szeriőz”, „független” és „ellenzéki” 24.hu azon akad ki, hogy „Bereczki Zoltánnak fogalma sem volt, hogy kicsoda VV Merci”. Magyarország egy óriási nagy szőnyeg – kinek rántotthús-, kinek kancsó-, avagy pontyalakú (#teamponty) –, amely alá harminckét éve folyamatosan, mindenki csak söpri be a sz.rt. „És én, én is egy kicsit, sajnálom, én is egy kicsit!”