Magyarország halszagú

Az április 3-ai választásokon született eredmény alapján május 2-án, hétfőn megalakult az új Országgyűlés. Az alakuló ülés kapcsán mindenki figyelmét más kötötte le, kit a Momentum szerencsétlenkedése a „kint is vagyok-bent is vagyok”-kal, kit a DK mindenkit a kicselező last minute-kivonulásával, másokat Hadházy Ákos makacs kimaradása az egész cirkuszból, vagy a politikai bulvár iránt érdeklődőket az, hogy a XII. kerület frissen megválasztott képviselője, Hajnal Miklós miért tornacipőben jelent meg ezen a díszülésen. Azt gyanítom, kevesek figyelmét kötötte le Áder János leköszönőfélben lévő köztársasági elnöknek a szokásaihoz híven emócióktól izzóan előadott beszéde az új (részben régi) képviselői plénum előtt.

A pecaelnök története modern kori görög sorstragédia után kiált. Az egykori hős frakcióvezető, a csornai Charles Bronson, aki 2005-ben még vasmarokkal irányította a Fidesz képviselőcsoportját, olyannyira, hogy nagyrészt neki köszönhetően ellenzékből sikerült köztársasági elnököt kreálniuk Sólyom Lászlóból. 2007-ben aztán Áder is ott toporgott Schmidt Mária kapui előtt (ante portas), az Orbánt eltakarítani szándékozók között. A jutalmát nem kerülhette el: tudtára adták, hogy ő most nagyon szeretne a belpolitikából a magyar politikusok köztemetőjébe, Brüsszelbe emigrálni. Így lett nyelvtudás nélkül EP-képviselő és remete, hogy aztán 2012-ben Orbán hazahívja egy, az aktív belpolitikai potenciált még biztosabban megszüntető posztra: a doktortalanított Schmitt Pál köztársasági elnöki székébe.

Szerencséje volt az elődjével, mivel a „nem fék, hanem motor” Schmitt Pál tényleg annyira pofátlanul vette semmibe a saját maga által betöltött hivatal tekintélyét (sőt: tekintéjét!) meg funkcióját, hogy az egyébként ugyanúgy mindent aláíró Áder nem jelentett érezhető minőségromlást Schmitthez képest.

A teljes cikket a Magyar Hang május 6-án megjelent, 2022/19. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!