Felrémlik egy, már a maga idejében is kínos videoklip, talán a nyolcvanas évek végéről, amely egy szerelmes tengerparti nyárról és az azt követő szörnyű szakításról síró popslágerhez készült. Ebben a tenger szerepét a Magyar Tenger alakította. Ugye, annyi országnak van, majd pont nekünk ne lenne.
Ez az enyhén komplexusos elnevezés annyira beivódik a gondolkodásba, hogy gyerekkorunkban nagyjából el is hisszük, hogy a tenger olyasmi, mint a Balaton, csak nagyobb. Merthogy az egész úgy van magyarázva, hogy a Balaton azért nem tenger, mert kicsi, de hát, az országunk sem nagy, ahhoz képest, láthatjuk, hogy micsoda hatalmas... tó. Láttuk. Sőt, a földrajzatlaszban azt is láttuk, hogy tóhoz képest is nagy. Aztán ott volt még az is, hogy az ember nem akart sem hazafiatlannak tűnni, sem nagyon röhögni. Nem sokáig hisszük el, hogy ilyen egy tenger, legföljebb is csak addig, amíg egyszer végre meg nem nézünk magunknak egy valódit.
Volt, hogy lementünk egy délelőtti busszal a Balcsira, az utolsóval meg haza (csak azért le, mert negyven kilométerre északra laktunk tőle), vagy a hajnali elsővel, ha valamelyik parti szórakozóhely beszippantott éjszakára. Amit egyébként annyira nem is szerettem, mint amennyire jópofa dolognak tűnik most, hogy visszagondolok rá. Az emlékezet buta nosztalgiája. Persze mindig csak a Balaton, sosem a tenger – mondogattuk kis bűntudattal, míg el nem jött az ideje a tengereknek. (Arra gondolok közben, hogy talán az ember tengerképe is úgy van, ahogy az efféle általános fogalmak belső képeivel lenni szokott, hogy az első tapasztalás határozza meg, tehát az első tengerélményhez képest létezik minden további tenger.)
Én Olaszországban látom meg először egy ötnapos utazás alkalmával, boldog középiskolásként. Hiába az esős hideg – az érkezés napján, azután végig verőfény – páran azonnal nekirontunk, belegázolunk, fürdünk benne, csapkodunk és köpködünk, megállapítjuk, hogy tényleg sós, és hogy egyáltalán nem olyan. Szóval a tenger szürke is meg kék is, esőfelhők lógnak felette, az egész egy nagy lúdbőr, és mindenki hülyén bámul, ha belerohansz ilyen időben. Másnap a tenger inkább zöld és türkiz, a parton megsülök, a só a bőrömre szárad egy perc alatt, a vízen fehér foltok villognak, és csodálatos, hogy nem olyan. Azért várom a városnézést. És folyton szomjas vagyok.
A felnőttkor hajnalán – amikor már a személyinkkel a farzsebünkben bejárhatjuk Európát – szembesülünk először azzal, hogy alig drágább vagy néha egyenesen olcsóbb a tenger mellett nyaralni, mint a Balatonon. Csak hát, messze van. Ha már nekivágunk, tényleg nyaralni érdemes menni, így aztán aki leginkább csavarogni meg bámészkodni szeret, kétszer is meggondolja, hogy tengerpartra tervezze-e a legjobb esetben is évi egyszeri hosszabb nyaralást, aztán általában könnyedén le is mond róla. Jobb egy hétvége egy ismeretlen városban, jobb egy túra a Bükkben. És tengernél, Balatonnál is olcsóbb.
(Egyébként még évek kellenek ahhoz, hogy mint „bátor” gondolkodó, megkérdezzem magamtól: mi a csuda az a nyaralás? És hogy az utazás nem fontosabb-e – mármint, természetesen az úton levés –, mint a célhelyen való tartózkodás, pláne, ha az egy vízpart. Egy barátom nemrég azt mondta, hogy víz mellett kell lakni. Homlokomra csaptam, egy zseni, megoldotta az egész problémát. Odaköltözöl, és majd onnan utazol el, hogy megnézd, milyen a világ máshol. Azóta keresem reménytelenül a tengerparti otthonomat.)
A visszavonhatatlan felnőttségnek – ha nem is első, de egyik igen fontos – bizonyítéka, ha nyaralni megy az ember. Mondjuk, azért, mert családja van. Úgy tudom egyébként, hogy maga a családalapítás is a felnőttség jele, de olykor a hétköznapibb események egyértelműbben szembesítenek a megmásíthatatlannal. A felnőtt olyan ember, aki nem kódorog összevissza mindenféle városokban és vizek partján, nem bízza a véletlenre, az állóképességére, az időre, hogy valahova el-, majd onnan hazajusson, hanem akkurátusan és felelősségteljesen megtervezi az utazást, a szállást, és csak a természetfeletti képességek hiánya akadályozza abban, hogy az időjárást is optimalizálja.
Két évtizedes gyakorlattal a hátam mögött, azt hiszem, kijelenthetem, hogy a családi nyaralástervezés témakörében szakértővé léptem elő. Az egész mindig úgy kezdődik, hogy az álmokat meg kell próbálni összeegyeztetni a realitásokkal, mind közönségesen és elsősorban a pénztárcával. Azután a rendelkezésre álló szabad idővel. Eleinte, amikor azt hiszed, nehéz, még könnyű: kitalálod, megszervezed, mész. Ahogy nőnek a gyerekek, ennek a műveletnek a nehézsége is – a gyermekek és elfoglaltságaik számával arányosan – növekszik. A tengerdolgot azonban (saját gyerekkorából kiindulva) minél hamarabb ki akarja pipálni az ember, így egyes nyarak eltelnek ezzel. A Balaton megmarad egy hétvégésnek, nyári táboroknak, aztán meg majd fesztiváloknak.
Azután, ahogy telnek az évek, egyre világosabb, hogy azok a legjobb nyaralások, amikor történik valami, például maga az utazás, a módja, a teljes ideje már a szabadság része. Az úton nem túl-, hanem rajta lenni jó. A legjobb, amikor nincs is annyira megszervezve, lehet izgulni, hogy hol alszunk két nap múlva. Kiderül az is, hogy nem lényeges, hogy milyen messzire, mennyire divatos helyre megyünk. Aztán rájövünk, hogy leginkább annak örülhetünk, ha van egy nyugodt hetünk. Bárhol. A tenger? Az már rég nem fontos. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a tűzijátékkal, egyáltalán nem visel meg, ha nem látjuk minden évben.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/30. számában jelent meg július 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/30. számban? Itt megnézheti!
