Van egy Oscar-díjátadónak vesztese? Mondják, a második helyezettre soha senki nem emlékszik – de biztos, hogy a Filmakadémia által adott elismerés esetében is így van ez? És ha lehet egy díjnak vesztese, akkor az első helyezésről lemaradt versengő szurkolója is veszít?
Ha igen, akkor vesztese vagyok az idei Oscar-díj-átadásnak. Ugyanis – az Élősködők erényeit meg nem kérdőjelezve – egészen azóta drukkoltam a Boze Cialo (Corpus Christi) című lengyel alkotás sikeréért, hogy tavaly ősszel, a rybniki moziteremből kifelé tartva megjegyeztem a feleségemnek: ha ez a film nem kap Oscart, akkor megette a fene az egészet.
Pedig a Jan Komasa rendezte mozi kemény mezőnyben küzdött azon a hétvégén azért, hogy lenyűgözzön. A vetítés előtti este ugyanis a krakkói Kwadrat klubban talált bennünket, ahol a New Model Army... játszott? Koncertezett? Játéknak túl komoly, koncertnek pedig túl intenzív volt az a bő két órányi energiabomba-robbanás, amelyet Justin Sullivan és csapata szabadított rá a közönségre – csupán kicsiny szeletét érintve az idén létezése ötödik évtizedébe lépő banda repertoárjának, amely mindmáig rendszeresen, legfeljebb ötéves hiátusokkal gyarapszik újabb albumokkal. Olyan korongokkal, amelyek hangzása éppen attól jellegzetes, hogy a zenekar kész a műfaji konvenciókra fittyet hányva a legkülönfélébb hatásokat beépíteni muzsikájába, a törzsi doboktól kezdve a punkon és a metálon túl a népzenéig mindenféléből merítve. A végeredmény egy egészen egyedülálló elegy, ami talán a legközelebb áll a mai könnyűzenében a muzsika hajdani mágikus-transzcendens funkciójához: szeánszszerű közösségi élmény, amelyben a költészet és a zene éppúgy eggyé válik, mint ahogyan az előadó és a közönség közötti határvonalak foszlanak semmivé.
Ugyanis irodalmi műnek is kiválóak Justin Sullivan szövegei – például a Here comes the war, azaz Most pedig jön a háború című politikai kiáltvány-szabadvers, amely 1993-as megjelenése óta folyamatosan növekvő érvénnyel irányítja rá a figyelmet arra, milyen veszélyekkel járhat, ha a jólétébe belefeledkező nyugati civilizáció nem hajlandó megosztani javait a világ szegényebb fertályaival, vagy éppen a The hunt, azaz A vadászat, amely a legjobb novellák egyike, amit valaha a saját védelmüket önmaguk kezébe vevő kisközösségekről írtak.
Mindez Justin Sullivan előadásában, aki a feszültséget eleinte takaréklángon tartó, majd onnan a robbanásig fokozó szakaszokat tágra nyitott szemmel, már-már a közönséget hipnotizálva adja elő, olyan gesztusokkal, amilyenekkel a középkori hittérítőket és prédikátorokat képzeljük el, aztán a refrének érkezésekor hatvannégy évesen is akkora energiabombákat szabadít rá a közönségre, hogy még a koncert után egy héttel is bőven tart az adrenalinlöket – nem csoda, hogy a krakkói közönség egyik legjellegzetesebb szegmensét a félmeztelenre vetkőzött, a koncertet teljes eksztázisban végigpogózó nagypapák alkották.
Mert bizony nem feltétlenül kell teológiai diploma és felszentelés ahhoz, hogy valaki elementáris hatású prédikátor legyen. Így van ez a Corpus Christi főszereplőjével, Daniellel is (Bartosz Bielenia az Oscart kivéve szinte minden más létező díjjal elismert alakítása), aki a javítóintézetből kikerülve különféle véletlenek folytán esélyt kap arra, hogy – még ha csak ideig-óráig is – megvalósíthassa priusza miatt elérhetetlen álmát: egy világvégi falucskában az elvonókúrára kényszerülő plébános helyébe lépve papnak adja ki magát. Vígjátéki alaphelyzet, amely kérlelhetetlenül és roppant gyorsan vált egyre fokozódó intenzitású, kőkemény drámává. A falu életét és a lakói közti viszonyrendszert ugyanis egy tragikus baleset emlékei uralják. Ennek a helyzetnek a kellős közepén találja magát – a papságot a lengyel kisközösségekben hagyományosan megillető tekintélynek köszönhetően a legbefolyásosabb szereplőként – a fiatalkorú bűnözőből lett álpap.
A Mateusz Pacewicz forgatókönyvéből készült film egyik legnagyobb erőssége az, hogy rendre megkérdőjeleződik benne a jó és a rossz mibenléte – amikor már-már a makulátlan erény megtestesítőjeként kezdenénk tekinteni Danielre, borzalmas titkok derülnek ki a múltjáról, valamint a falulakók egymásra osztott szerepei is rendre összekuszálódnak. Mindeközben Bielenia olyan alakítást nyújt huszonévesen, amilyenhez hasonlót csak a szakma Robert de Niro- vagy Al Pacino-féle nagy öregjeitől várhatnánk el.
A néző pedig még jó sokáig gondolkodhat azon, milyen az, amikor csak a hit külsőségei vannak jelen, aztán jön egy kívülálló, aki hirtelen jelentéssel tölti meg az addigi üres kereteket – bizonyságul arra, hogy nem csupán a búcsúmise nagyjelenetének képi megkomponálása áll itt nyilvánvaló kapcsolatban a krisztusi történettel. A film lezárása pedig olyan hirtelenséggel nyit meg újabb kérdéseket, hogy az én gyönyörű, okos és a véleményét hangoztatni sohasem rest lengyel feleségem önkéntelenül is egy hangos „Ej!” kiáltással fogadta a vége főcímet, a sziléziai mozilátogatók nagy derültségére.
És hogy a Corpus Christi végül nem kapta meg az Oscart? Annyi baj legyen. Majd úgy leszünk vele, mint a New Model Armyval – kissé kevesebben becsüljük meg majd annál inkább, mekkora kincs van a birtokunkban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/10. számában jelent meg március 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/10. számban? Itt megnézheti!
