A Trónok harca ürügyén elkövetett kicsiny gondolatfutam a politika, a hatalom természetéről.
Publicisztika
Mekkora siker az egy ellenzék számára, amikor pártjai egymást tarolják le, egymás híveit szippantják el, miközben egyetlen kormánypárti szavazót sem képesek megszólítani?
Nem színtiszta kommunizmus-e az, amikor a fizetésünk egy részével az állam kíván rendelkezni úgy, hogy azt nem meri adónak nevezni, hanem az öngondoskodás álcája alatt érkezik?
„Jaj, főnök, ne tessék haragudni, nem akartam én semmi rosszat, csak tele lett az agyam fájdalommal. Képzelje, szerelmes vagyok.”
Orbán hazugságai ellenére Magyarország és Európa érdekei nagymértékben fedik egymást.
Öt alkotmánybíró is különvéleményt fogalmazott meg, ami azt jelzi, hogy akadnak még olyanok, akik nem tartják jogállami megoldásnak a hajléktalanok vegzálását.
A szurkolók utólag nem szoktak himnuszt énekelni, ez echte magyar találmány. Nem is emlékszem, mikor kezdődött, de biztos, hogy jégkorongban volt ilyen először.
Annyi marad, hogy amikor nagyon hiányzik, akkor majd levehetem a könyvespolcról. És átkozottul hiányozni fog. Mert áldás volt, amíg itt volt.
Jé, a TV2-t is megvettem? És mikor szeretném majd odaajándékozni a közös médiaalapítványnak?
Pontosan tudom, hogy Budapestet egyedül én menthetem meg, hivatásom van, sőt én magam vagyok a hivatás, a testet öltött gondolat.
Facebook-videókkal, lezárt temetőkben való sétálgatással, börtön előtt mondott válogatott sértésekkel nem lesz egyszerű javítani a román–magyar kapcsolatokon.
Mégis mivel foglalkoztam aznap, amikor szimbolikusan elkezdődött a rendszerváltozás?
Hol működött a Kárpát-medencén túl magyar nyelvű napilap? Melyik ország fővárosában van elnevezve Nagy-Magyarországról tér?
Bemegyek a kocsmába egy sörre, mert vattát köpök. Meg ott legalább történik valami. Talán. Meg egyébként is. Itt legalább működik egy.
Az emberéletnek, akár az eurónak, mindennap más árfolyama van. A mait, a tegnapit folyton elviszi az ár. Megemészti a tűz.